A történelem visszatérése?

Nomen est omen, tehát joggal feltételezzük, hogy a Méltányosság politikai elemző központ így akart eljárni az Orbán Viktor vezette jobboldali mozgalommal és hatalomgyakorlási módszerekkel, amikor terjedelmes dolgozatát megírta a május 17-i ÉS mellékleteként. Csizmadia Ervin hetedmagával jegyzi a dolgozatot, úgy tűnik tehát, minden tekintetben kiérlelt, konszenzusosnak tekinthető írást olvastam A magyar jobboldal természetrajza címen. 

Jó tudósként a szerzők a tárgyalt témán kívül helyezik magukat, s mint a cím is mutatja, természettudományos egzaktsággal igyekeznek megragadni a Fidesz lényegi tevékenységét és mondanivalóját. Mindjárt az elején leszögezik, hogy apológiának is tűnhet egyesek számára írásuk, mert az önkényuralom-narratíván túl szeretnének jutni, tehát nagyon egyszerű és sematikus számukra a liberális és baloldalon ezerszer fölemlegetett autoriter törekvés. Néhány dologra reflektálnék csak.

Ki tagadná, hogy a szerzők szerinti radikális országátalakítás igénye nem új jelenség a magyar történelemben. Az 1930-as években zajlott kísérleten kívül – amit a baloldalon kitüntetett figyelem övez mint negatív példát – Csizmadiáék visszafutnak egészen a reformkorig, s Eötvös József 1846-ban írott Reform című könyvét veszik kiindulóalapul. Ebben a centralista politikus elhatárolja magát a toldozgató-foldozgató reformoktól, és az egész meghaladását tűzi ki célul. Az elemző sokfelől meríthet, amikor történelmi előképeket keres, mégis úgy gondolom, hogy túlságosan hízelgő az 1830–40-es évek törekvéseit a Fidesz „átalakulás-értelmezésével” egybevetni. És dehonesztáló Eötvösék számára. Egyáltalán, a mai magyar jobboldalon a hivatkozási alap szinte sosem a magyar reformkor. Az egyetlen Széchenyi Istvánon kívül, akinek alakját fölmontírozták a cégérre, senki mást nem fogadnak el, s nem hivatkoznak rá. De hát miért is tennék? Trend szerint az egy liberális kor. Antall József büszkén emlegette a rendszerváltás körüli években tudományos tevékenysége fontos munkáját, az Eötvös Józsefről szóló Modell és valóság című tanulmányt, amely címadóként is megjelent beszédeinek és tanulmányainak két kötetében már halála után, 1994-ben. Az 1989–90-es rendszerváltás/rendszerváltozás volt a magyar történelem utolsó paradigmaváltása, a nagy országátalakítás, a szovjet típusú rezsim nem forradalmi, de mégis, szubsztanciális lényegét illetően forradalmi átalakítása. Ahogy akkoriban Antall sajátosan megragadta az átalakulás jellegét: „rosszkedvű forradalom” zajlott Magyarországon. Az Orbán Viktor vezette kormány 2010-től mostanáig tartó tevékenységében nyomokban sem fedezhető fel a reformkorra történő hivatkozás. A Nemzeti Hitvallásnak nevezett szöveg említi Szent Istvánt és 1956 forradalmát – amiből mai szabadságunk kisarjadt! –, de egy árva mukkot sem szól a XIX. század első felében a polgárosodás irányába megtett öles lépésekről. Kölcsey egy sora kapott kis szerepet az alaptörvény eme bevezetőjében.

Az írás befejező részében a szerzők arra a kérdésre keresik a választ, hogy mi az oka a Fidesz változatlan népszerűségének. Válaszukat abból a tételből bontják ki, hogy „az általa képviselt kormányzati stílus jobban kifejezi a történelmi hagyományokat”, „hitelesen mutatta fel a történelmi értékek megőrzőjének és vállalójának szerepét”. Ez persze, mint már fentebb is utaltam rá, nem ilyen egyszerű, hiszen a másik oldal is kutat múltbeli előképek után, hivatkozik történeti tradíciókra. Éppen arra, amit – a reformkort és 1848–49-et – a jobboldal könnyed mozdulattal kihajít a nemzet hajójából és felejtésre ítél. Továbblépve, az okok között szerepel a történelem „visszatérése”. Ez alatt a történelem vége szindrómának a befejeződését értik. A kommunista rendszerek 20-25 évvel ezelőtti összeomlásának időszakában volt ez jól hangzó szlogen, ami arra utalt, hogy a világtörténelem utolsó nagy kísérlete omlott össze, és immáron világméretekben győzött végérvényesen a liberális demokrácia, aminél nincs jobb! (Fukuyama liberális utópiájában akkor sem kellett okvetlenül hinni, s ráadásul kis fáziskéséssel érkezett is a válasz Huntingtontól a civilizációk összecsapásáról.) A cikk szerzői szerint a 2000-es évek elejétől nemzetközileg is tapasztalható erős trendváltás figyelhető meg, aminek lényeges vonása, hogy értékek és erkölcsi kategóriák kerülnek előtérbe. Nem fejtik ki bővebben, miben is jelentkezik ez a bizonyos fordulat. Lengyelországban akkor jelentkeznek kísérletükkel a Kaczyński testvérek, de aztán meg is buknak, és egy eurokonform, konzervatív liberális kormányzás veszi kezdetét. De a többi szomszédos országban sem változik alapvetően a helyzet, kormányok jönnek-mennek, a struktúra marad. Nem tért vissza a történelem. És egyáltalán, ilyen formában ez a szókapcsolat sok honfitársunk számára finoman szólva idegesítő reminiszcenciákat ébreszt.

A magyar jobboldal természetrajza című írás szerzői konklúziójukban szkeptikusan nyilatkoznak Orbán Viktor és pártja nagyszabásúnak szánt kísérletéről. A Fidesz bukása esetére víziókba nem bocsátkozva fölteszik a kérdést az utolsó mondatban: hova is vezesse vissza a baloldal Magyarországot? Hát, nekem volna egy ötletem, ami működött is jól-rosszul húsz éven keresztül. A liberális demokráciába, a Magyar Köztársaságba.