Kormányzati könyvajánló

Kerényi Imre a hazai vizuális kultúra radikális átformálása után a szépirodalom értékrendjének átalakítására tett lépéseket. A „nemzeti oldal saját kánonjának” jegyében kidolgozta a Nemzeti Könyvtár koncepcióját, melynek köteteit „a kormány, a centrális politikai erőtér ajánlja jelenlegi és jövőbeni hívei számára” (Előzmény az ÉS-ben: -él: Kánon, 2012/41., okt. 12.).

Kerényi Imre nem nyugszik bele abba, hogy normális körülmények között a „kánont” az irodalommal hivatásos módon foglalkozók és az olvasók valamiféle konszenzusa alakítja ki. Ő – afféle körúti Zsdanovként – maga kívánja meghatározni annak kereteit. A száz kötetből jövő tavaszig megjelenő tizennégyre előirányzott 300 milliós költséget ugyan a könyvkiadáshoz és -terjesztéshez valamit értő MKKE (Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülete) túlságosan magasnak tartja, a kormányzati könyvkiadást pedig a versenytörvénnyel ellentétesnek, az efféle érvek Kerényit nem rendítik meg.

Válaszában Shakespeare-nek ajándékozza Radnóti Második eclogájának egy pontatlanul idézett sorát a vonító ebről és a miákoló macskáról. Ebből egyrészt kiderül, minek tartja Kerényi a könyvszakma saját pénzét és hitelét kockáztató képviselőit. Másrészt viszont az is gyanítható, hogy Radnótinak nem lesz helye a „nemzeti kánon”-ban. Az összeget sokalló érvre pedig azt válaszolja, hogy nemcsak könyvre költik, hanem köztéri szobrokra, is például a Nemzeti Könyvtár első darabját jegyző Tormay Cécile-ére.

A két világháború közötti hivatalosság által ünnepelt, Corvin-lánccal kitüntetett írónő 1914-ben megjelent regényét, a bágyadt Budden­brooks-utánérzést kevesen fogják végigolvasni, szerkezeti hibái és menthetetlenül elavult, negédes stílusa miatt. Másokat viszont az efféle szövegrészek nyilván fellelkesítenek: „...egészen közel az arcához idegen arcok húzódtak el előtte. (...) A levegőben émelyítő izzadtságszag mozgott velük. Kristóf tekintete merev és üveges lett. Arcok... idegen fajú arcok. Néhányan sápadtan mosolyogtak. Ezek nyertek. Övék lesz minden. Csak idő kérdése. Övék lesz az arany, a város, az ország.” (Tormay Cécile: (é. n.) A régi ház, Kvalitás Duó,164. l.)

Tehát az antiszemita retorika, a magyar „faj” felsőbbrendűségének megfogalmazása, amely az 1920-as Bujdosó könyv fő vonulata lesz, már itt tetten érhető. Tormay nemcsak – egyébként tehetséges, bár nem kiemelkedő kvalitású – íróként vett részt a közéletben, hanem a Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetsége alapítójaként és egyik vezetőjeként is. Ebben a minőségében köszöntötte 1932-ben a hazánkba látogató Benito Mussolinit.

Ami pedig a Tormay-szobrot illeti, ha a nemzeti vizuális és irodalmi kánon kialakításáért végzett munkájáért magát nyilván a Corvin-lánc várományosának tekintő rendező átlátogat körúti színházából a Rókus-kápolnához, már most leróhatja kegyeletét a Nemzeti Könyvtár első szerzőjének szobra előtt.