BABARUHA

Felkészülési támogatás gyanánt kérte a Magyar Kajak-Kenu Szövetség a 150 ezer eurót Douchev-Janics Natasa kiadásáért, ami szinte forintra annyi (42 millió), amennyit háromszoros olimpiai bajnokunk az idei olimpiai eredményéért kapott. Nehéz nem arra gondolni, hogy visszakérték az olimpiai jutalmat, mint gyerekkori örök-haragnál a lányok a babaruhát. Megértem, hogy a tömeges külföldre távozási szándékra a szövetségnek valahogy reagálnia kellett, s csak azt tette, amit ilyenkor első reflexből általában szokás: tiltani – a kivásárlás kiskapujával. Csak azt felejtették el, hogy a tiltás még sohasem vezetett eredményre. (Illetve a szocializmus idején működött úgy-ahogy, de a mai globális világban ez már lehetetlen.) Célszerűbb lenne megvizsgálni e riasztó jelenség okát, a vonzásokat és a taszításokat. Aztán a vonzásokat – mást nem tehetvén – tudomásul venni, a taszításokat pedig – az itthoni problémák orvoslásával – megpróbálni gyengíteni. Azt mondogatni, hogy mi mindent megtettünk versenyzőinkért, a viccnél is rosszabb. Igaz, Janicsra ez nem érvényes, ő valóban mindent megkapott – és mindent meg is adott érte. Szerintem ő semmivel sem tartozik Magyarországnak. Ha annyira szeretik, mint azt a szövetség vezetői rendre hangsúlyozzák, akkor el kellett volna engedni, vissza a hazájába. Most úgy fest, sem az nem történik, amit mi szerettünk volna, sem az, amit Janics szeretett volna. Szomorú a magyar, szomorú a szerb, s nevethet a bolgár, akinek – egy szerető férjen és vélhetőleg közepes edzőn kívül – semmi köze az egészhez.

Elvesztjük Janicsot – bár három olimpiai aranya a magyar évkönyvekben marad –, magunkra vesszük a hálátlanság és az anyagiasság bélyegét, s megakadályozzuk, hogy egykori nagy bajnokunk úgy éljen, ahogy szeretne. Nem túl jó üzlet.

Ja, van egy régi elnökségi állásfoglalás, hogy bajnokokat nem engedünk el? Lehet, hogy most jól jött, de előbb-utóbb alighanem meg kell változtatni. Elavult.