Szembenézés és kollektív emlékezet – máshol

Gyáni Gábor, a holokauszttal való hazai szembenézés elmaradásának okait vizsgálva, ezt írja Trianon versus holokauszt című cikkében (ÉS, 2012/32., aug. 10.): „A tettes trauma [...] – Németországon kívül – egyetlen más országban [...] sem talált eddig befogadó talajra”.

Azt hiszem, ez az állítás csak részben igaz. A Mitterrand utáni Franciaországban történt azért egy és más e tekintetben. Legelsősorban Jacques Chirac 1995. július 16-i beszédére gondolok. Az abban az évben megválasztott köztársasági elnök az 1942-es párizsi razzia évfordulóján mondott megemlékezésében elsők közt ismerte el a Francia Állam, a francia hatóságok és általában a franciák felelősségét a Téli Kerékpárstadionba, aztán a Drancy melletti gyűjtőtáborba, végül a német megsemmisítő táborokba hurcolt francia zsidók deportálásában.

Az aktusnak az ad különleges jelentőséget, hogy a IV. és az V. Köztársaság köztársasági elnökei – Vincent Aurioltól de Gaulle-on át egészen François Mitterrand-ig – határozottan elutasították ezt a felelősséget, arra hivatkozva, hogy a Vichy-féle Francia Állam, amely annak idején elrendelte ezeket az intézkedéseket, az utókor szemében nem számít törvényes hatalomnak. Ahogyan de Gaulle többször is megjegyezte: Vichy est nul et non avenu, azaz „Vichy törvénytelen volt, Vichy semmis, olyan, mintha nem is lett volna”. (Példának okáért a Chirac-beszéd után jelölték meg emléktáblákkal mindazokat a párizsi általános iskolákat, ahonnét gyerekeket hurcoltak el a haláltáborokba zsidóságuk miatt.)

Úgy érzem, érdemes idézni néhány sort az emlékezetes beszédből: „Nem könnyű beszélni ezekről az eseményekről, már csak azért sem, mert ezek a múltunkra és hagyományainkra sötét árnyékot vető fekete napok örökre beszennyezték történelmünket. El kell ismernünk: a megszállók bűnös tébolya a franciáktól és a Francia Államtól kapott segítséget. Azon a napon ugyanis, 1944. július 16-án, 450 francia rendőr igyekezett elöljáróikkal együtt eleget tenni a nácik követeléseinek...”

Megengedem, a Chirac-beszéd mögött annak idején nem volt (és talán ma sincs) teljes nemzeti konszenzus (annak idején a beszédet még a régi gaullisták soraiból is sokan kritizálták). Ezért olyan nagy a jelentősége, hogy az esemény kilencvenedik évfordulóján az újonnan megválasztott köztársasági elnök, François Hollande is elismerte, milyen nagy a franciák felelőssége ebben a tragédiában: „Az 1942-es razzia – mondta 2012. július 16-i emlékbeszédében – olyan bűn, amit franciák követtek el Franciaországban. [...] Az a fájdalmas igazság, hogy a razzia idején egyetlen német katonát se mozgósítottak, a letartóztatásokat kizárólag francia rendőrök hajtották végre...”

Mindezt, azt hiszem, azért sem tudálékoskodás vagy fontoskodás Gyáni Gábor cikkéhez hozzáfűzni, mivel a mai magyar társadalom egyik legfájdalmasabb elrendezetlen ügyéről van szó. És ebből a szempontból nem érdektelen, hogy más, nálunk szerencsésebb országok hogyan birkóznak ugyanezzel a problémával...