A PUZSÉR-PARADOXON

Mintha hirtelen Kosztolányi „becsületes város”-ába tévedtünk volna. Magyarország kormányfője feltárja szándékait. Nem a megegyezés a cél, ó nem, hanem az egyetértés, ellenállás elemeit ötvözve azt tenni, amit ő és pártja akar. A „pávatáncot” – tanít bennünket, úgy kell előadnunk, mintha „barátkozni szeretnénk”. A „politika művészetéhez tartozó mozdulatokat” kifejező testbeszéddel szemlélteti. A politikus feltárja a titkait. A felfordult világban a bűvész a színpadon azzal kérkedik, hogyan szuszakolja bele a nyulat a cilinderbe.

És miért is teszi ezt? Rokonszenvet akar kelteni maga és kormánya tárgyalási módszere iránt. A „captatio benevolentiae” lényege: így csalok nektek, így vezetem meg trükkösen a partnereinket. Tudjátok, ahogy ti szoktátok az üzletfelet, az adóhatóságot, a házastársat és a gyereket. Úgy teszek, mintha becsületesen be akarnám tartani a szabályokat, pedig eszemben sincs. A hülyék meg beveszik.

Az egyik tehetségkutató tévéműsor zsűrijében ül egy férfi fehér öltönyben. Most tűnt fel sokaknak, pedig már régóta mondja, csinálja ugyanazt. Az udvariatlannak tűnő visszakérdezést. A rossz társadalmi játszmák felrobbantását. A produkció és az emberi viselkedés színvonalának megkövetelését.

Puzsér Róbert, az alkalmi zsűritag tudatosan állítja „kvázi bulvárstátus”-át, ahogy ő nevezi, népnevelői céljainak szolgálatába. Átmeneti celeblétét használja arra, hogy figyelmeztessen bennünket: nagyon hazug világban élünk. És hogy vegyük már észre: még tehetünk valamit, mielőtt elnyel bennünket a mocsár. Nekem ma ő a közélet egyik leghitelesebb alakja. Pedig őt nem is mi választottuk meg.