Álmoskönyv

Ágh Attila hatalmas flekkjét hozta le az ÉS a múlt heti számban (Az Orbán-kormány félidős válsága, 2012/19., máj. 11.). Kevés konkrétummal tarkított az írás, inkább afféle baloldali álmoskönyv. A szerző láthatóan nagyon szeretné, ha a Fidesz már venné a betyárbútort, ezért a cikk szinte minden verbális lehetőséget megragad a válság ecsetelésére. Például: „De még sohasem volt olyan mély a »felező« válság, mint a jelenlegi szakaszban, hiszen az Orbán-kormány már valójában megbukott.” És utána sorolja, hogy a gazdaságpolitikában, a külpolitikában, a társadalompolitikában totális a bukás, és hozzá még kormányzatilag impotens és a kommunikációban is teljesen kaotikus a Fidesz-adminisztráció. Ezután nem csodálkozhatunk, hogy Ágh szerint már a „végjáték” fázisába került.

Ilyen mondatokat olvasunk, hogy „már nem képes hatékonyan kormányozni, de még rendesen megbukni sem tud”. Ugye mindenki érzi ebben a mondatban a fönt és lent forradalmi dialektikáját? Az ember a cikk elején elnézi neki, csak sajnos ezt habosítja aztán végig. Az impotencia visszatérő hangsúlyozásától, a nagyobbik kormánypárt különböző megszemélyesítéseitől (Fidesz Zrt., Behemót), a kormánypártok tisztségviselőinek klónozott robottá nyilvánításától nekünk nem lesz jobb, és ami a lényeg, Ágh Attila analízise egy jottányit sem visz minket közelebb a kétéves kormányzás mérlegének megvonásához.

Erősen sugallja, hogy a Fidesz bolsevik típusú párt, amelyet előbb-utóbb el kell hogy érjen végzete, „mivel a túlcentralizált rendszerek tartósan életképtelenek”. Hát, nem tudom. Igaz, hogy rövid XX. századról szokás beszélni (1917–1990), de azért nekünk elég hosszú volt, nem? A következő történészi ítéletnek szánt mondat is részletesebb kifejtést igényelne: „A mostani Fidesz erősebben szervezett bolsevik pártnak látszik, mint a széteső MSZMP volt a nyolcvanas évek végén.” Minimum kockázatos kijelentés. Egyáltalán, a rendszerváltás előtti kontextusban láttatni a Fideszt és az egész mai kormányzást félrevezetőnek és hamisnak gondolom. De Ágh Attila kezdeti lendülete nem hagy alább írása végén sem, mert azt vizionálja, hogy „az Orbán-kormánnyal szemben az Unióban is eljött a számonkérés történelmi pillanata”.

Kár, hogy utóbbiból semmit sem látni, érezni. A preforradalmi ethoszt ugyanis az égadta világon semmi sem igazolja vissza. Legkevésbé a népszerűségi mutatók és az időközi választások. A magyar társadalomban óriási elégedetlenségi potenciál halmozódott fel (konstans elemei a Nyugat-ellenesség, Trianon-ellenesség, (ál)kommunistaellenesség), amit – én úgy látom – a hatalmon lévők maximálisan kiaknáznak retorikailag és a szimbolikus politikai térben. Szemfényvesztés felsőfokon, de nekik elnézik. A bukás pillanata január 2-a lehetett volna, de nem lett. A magam részéről lassú konszolidációt látok inkább, helyenként fékre léptek, máshol úgy látszik, vesztettek, valójában nyertek. Schmitt lemondását például sikeresen átfordították a számukra jó irányba. Ma már azt lehet sulykolni, hogy lám, ők képesek a korrekcióra, nem úgy, mint a szociálliberális kormányzat anno. Áder Jánosból még akár jó köztársasági elnök is lehet, ki tudja. A kiegyezéses alapállás szimpatikus. Romokban heverő ellenzéket, szétforgácsoltságot észlelünk, miközben a Fidesz–KDNP gyűjtőpárton belül nem biztos, hogy annyira sok a klón, mint Ágh Attila gondolja. Magyar történelmi tradíció az érdekek ütköztetése, a megoldások kimunkálása egy nagy, leválthatatlan mamutpárton belül. Ennek a kilátásai inkább nőnek, mint a „hajléktalanoktól a bankárokig” terjedő, Ágh Attila által erőltetett Orbán-ellenes összefogásé. A helyenként ijesztően régies panelekből építkező diagnózis azért megtévesztő, mert az olvasóban azt az érzést kelti, hogy néhány friss nyugati légáramlat megszünteti majd a „görénykurzust”. Nem hiszem, marad az álmodás a makkal.