Kinek mennyi?

Széljegyzetek TGM egy újabb írásához

VISSZHANG - LVI. évfolyam, 19. szám, 2012. május 11.

Ez nem is lehet igaz...

(szintén Franz Schandl)

 

Lassan három évtizede próbálok fogcsikorgató erőfeszítéssel megbékélni azzal, hogy Tamás Gáspár Miklós még azokra a kérdésekre is tudja a helyes választ, amelyeket én jószerivel még értelmesen megfogalmazni sem tudok. Újabb nagy ívű esszéjében (Ennek annyi, ÉS, 2012/17., ápr. 27.) a tőle megszokott szenvedélyesen lekezelő (lekezelően szenvedélyes?) stílusban osztogatja az immár közmondásos kokit és sallert az írástudók közösségébe furakodott megannyi fajankónak, akikkel nem egyszerűen az a baj, hogy fogalmuk sincs a magyar kultúra mibenlétéről, hanem az is, hogy szegények még írni se tudnak. Mondataik ugyanis germanizmusokkal vannak tele, ami nem helyeselhető. Az esszé merész asszociá­ciói, stilisztikai bravúrjai és posztmodern tirádái meggyőzik a kétkedőket, ha egyáltalán voltak ilyenek (de nem voltak), hogy TGM viszont rendkívül jól ír – az már talán nem is olyan fontos, hogy mit és miről.

A végkövetkeztetésből egyébként könnyen rekonstruálható TGM írásának tárgya: „Ha Magyarországon Jókai, Móricz, Molnár, Móra a Graeca sunt, non leguntur osztályába tartozik majd, ha még a legkisebbre vágott örökségünk is kibetűzhetetlen, akkor a legkisebb baj, hogy nincs mit tenni. Akkor még arról sem értesülünk, hogy nincs mit tenni.” Nos, a barbár nyugaton a középkori kódexmásolók számára természetes volt, hogy egy görög nyelvű szövegrész érthetetlen („olvashatatlan”) és értelmetlen valami, hiszen nem volt része annak a latin kultúrának, amelyben ők az életüket leélték. Az első kérdés tehát nyilván az, hogy vajon mit jelent majd az utánunk jövőknek az a fajta humánus irodalmi műveltség, amit a mi nemzedékünk elmondhatatlanul értékesnek tekint, és ha esetleg semmit nem jelent (mondhatnók: szart se jelent), akkor jóvátehetetlenül eltűnik-e majd egy ostoba kor ostoba embereinek emlékezetéből. Vagy esetleg van-e esély arra, hogy az antikvitás eljövendő rajongói egyszer majd előássák a mi szeretett klasszikusainkat is? Valahogy úgy, ahogy az ilyen Petrarca-féle habókos kéziratgyűjtők annak idején megpróbáltak összeszedni mindenféle görög szöveget, akár értették, hogy mi van bennük, akár nem, aztán végül helyére került Platón és Arisztotelész és a többiek. Igaz, sokszor töredékesen, rontott és részben talán a hagyomány megszakadása miatt is már értelmezhetetlen szövegváltozatban. Amiként a Han-kor írástudói sem tudták pontosan rekonstruálni a konfuciánus klasszikusokat: ezért a Beszélgetések és mondások szövegértelmezései például valóságos kis filológiai labirintusokba vezetik az olvasót: a kommentárok kommentárjainak kommentárjaiba. A japán irodalom nagy tudósa és zseniális fordítója, Donald Keene 1983-ban egy interjúban arról beszélt, hogy a háború utáni Japánban minden potenciális entellektüel ismerte a nyugati filozófiát, azok pedig, akik hét-nyolc éve még Romain Rolland-t olvastak, ma legfeljebb képregényeket forgatnak. Jut eszembe, a szívemnek oly kedves Yoshida Kenkō is arról ír A tétlenség virágai (Tsurezuregusa) egyik esszéjében (a XIV. század első felében), hogy nincs boldogítóbb szórakozás, mint éjszaka, a lámpás fényénél a régi korok irodalmát olvasgatni.

Nagyon messze vagyunk ettől, ugye. Ronda egy hely lett ez a mi világunk. Amikor a pályámat kezdtem, a diákjaim még eredetiben olvasták Joyce Ulyssesét, aztán eljött a kor, amikor ennek a valóban irreálisan hosszú és testes szövegnek már inkább egy húszoldalas kivonatát forgatták, aztán csak a fordítást, manapság pedig főként a mű (japán) képregényváltozatát nézegetik (ISBN 9784781600840). Érdemes-e egyáltalán az ilyen bárdolatlan népségnek Dylan Thomas költészetéről beszélni? Luther Márton igen helyesen jegyezte meg az Asztali beszélgetésekben, hogy olyan a világ, mint egy részeg paraszt: nyeregbe segíted az egyik oldalon, erre leesik a másikon – nincs itt mit tenni. De akármit is gondolunk erről a munkás világról, időnként nem árt talán merészen kihúzni a homokból a fejünket. Értem persze, hogy miért fáj TGM-nek az, hogy némely magyar írástudó bárdolatlanul beszél némely magyar klasszikus nyelvének érthetetlenségéről, illetve arról, hogy kell-e egyáltalán tanítani ezeket. TGM szövege viszont világosan mutatja, hogy fogalma sincs arról, miféle szövegértési problémái vannak ma egy magyar diáknak, hogy milyen közegben szocializálódik ma egy fiatal. Nem fogadja el azt a tényt, hogy a diákok számára nyelvileg és kulturálisan teljesen érthetetlen szövegek is vannak a „törzsanyagban”, és mintha azt állítaná, hogy például Jókai szövegeinek megértése csak egy kis igyekezet kérdése lenne. Minő gondolat! Láthatóan nincs tisztában azzal sem, hogy szótáraink mi mindenre nem terjednek ki, hogy szövegkiadásaink annotációja milyen hézagos, beleértve még az iskolai irodalmi szöveggyűjteményeket is, noha TGM azt írja, hogy ő a Jókai- és Verne-kiadások lapalji jegyzeteiből kezdett „latinul tanulni”. Akkor én egy kicsivel azért szerencsésebb voltam nála. 

TGM pedagógiai javallata sem látszik célravezetőnek. Ha ugyanis valóban fontos számunkra egy klasszikus mű, mondjuk A kőszívű ember fiai, akkor talán nem úgy kell a művet megszerettetnünk a serdületlen gyermekkel, hogy tessék szépen megküzdeni a teljes szöveggel: folyjék csak az a könny, a veríték és a vér, hiszen fájdalomból születik az új világ. Elvégre az idegen nyelvet is tanuljuk. Igen, de azt tanítják a bölcsek, hogy az irodalom tanításának célját nem lehet arra redukálni, hogy a kánoni klasszikusok ismeretét jól beleverjük a kerülő nebulók és nebulák fejébe. És azt is mondják a bölcsek, hogy meg kell találni a kánoni szövegek megismertetésének és az olvasás megkedveltetésének okos egyensúlyát. Ha ugyanis valóban fontos számunkra, hogy ne kerüljön teljesen a szemétdombra az a fajta irodalom, amit mi olvastunk és szerettünk, azaz legalább valami maradjon meg belőle, akkor el kell juttatni a diákokat oda, hogy élvezettel olvassanak. Valamit. Egyébként magam is sok mindent több évtizedes késéssel olvastam el: fedje hát jótékony homály például azt, hogy hány évesen olvastam A falu jegyzőjét, illetve a Háború és békét.

De miről is szól TGM írása? Nehéz lenne megmondani, mivel műfajilag lényegében pszichoanalitikus esszé. Amennyiben csalatkoznék, mert nem az, akkor talán arról lehet szó, hogy TGM máshol húzza meg a határt a szabad ötletek jegyzéke és a publicisztika között, mint én. Megörültem neki, hogy utalt Hegelre (A szellem fenomenológiája), akinek egyébként magam is nagy tisztelője vagyok. Kecses oldalvágással intézte el a kommerciális tömegkultúrát, rávilágítván arra a tényre, hogy ennek a legemberellenesebb, leggyalázatosabb alfaja az olyan „zenei adó”, mint a Class FM és a Neo FM stb. Mindazonáltal TGM írásműve (önnön egóján túl) főként két dologról szól. Egyrészt a magyar nyelv helyes használatáról, amelynek a szerző ismert szakértője. Kiáll az „egyre terjengősebb kifejezésmód” ellen, „amelyhez a zombifikált helyettes államtitkárok és szóvivők folyamodnak urológiai balesettel fenyegető nyelvtani és szemantikai zavarukban – »a tavalyi évben« ahelyett, hogy »tavaly«” stb. Bosszant, hogy a bennfentesek nyilván tudják, én azonban sajnos nem, hogy kicsoda az a „Kuksi honatya, az ikes igék kérlelhetetlen üldözője”. Kicsit helyre teszi nekünk a liberális értelmiség ügyét is: „a mindenfelé olvasható alanyi költér és nyelvész, aki meggyőzte a publikumot a nem idiomatikus, nem kollokviális, nyelvtanilag helytelen és általában magyartalan beszéd és írás nagyszerűségéről, hogy az érdeméből igeragozási és egyeztetési impotenciával megvert liberális értelmiségiek (...)”. Másrészt pedig TGM arról értekezik, hogy bezzeg „giccseket óriási példányszámban fogyaszt a magyar” (Coelho stb.), illetve felteszi azt a (nyilván) költői kérdést, hogy valóban nem sejti-e az „agonizáló magyar protestantizmus”, hogy miért nem kell a magyarnak a Biblia. Majd kimondja, hogy a Légy jó mindhaláligot, illetve A Pál utcai fiúkat a nem gyengeelméjű magyar diákok igenis el tudják olvasni, de a magaskultúra „zord főpapjai” – kik lehetnek ezek? – utálják, hogy a magaskultúra fogyasztása erőfeszítést igényel. Jó ez a „zord” is, de nem lehetne inkább „zordon”? Kis apróság, de szerintem azért feldobná a szöveget. Ha ez a sok-sok inger még egyáltalán fokozható.

A szerző további cikkei

LXI. évfolyam, 36. szám, 2017. szeptember 8.
LXI. évfolyam, 13. szám, 2017. március 31.
LX. évfolyam, 51-52. szám, 2016. december 21.
Élet és Irodalom 2017