Pilátus a credóban

Orbán Viktor honlapján megosztotta az érdeklődőkkel a róla és feleségéről a nyolcvanas években készült titkosrendőrségi jelentéseket. Ez hasznos és mindenképpen dicséretre méltó első lépés ahhoz, hogy nem csak pártja és koalíciós partnere, hanem az összes parlamenti párt képviselője kövesse a miniszterelnök kezdeményezését. Habár több mint húszéves csúszással, de eljött az ideje, hogy az eleddig átvilágítatlan politikai osztály tiszta vizet öntsön a pohárba.

Az anyagot böngészve nevemre is rábukkantam mint „érintett”, az akkoriban rendkívül éber rendőrök kiderítették, Orbán meghívott, hogy tartsak előadást a Bibó Kollégium tagjainak. Úgy vélem, hogy a szűkszavú jelentés pontosítást igényel. Tehát valójában mi történt? 1984 októbere és 1985 márciusa között a városban voltam mint amerikai IREX-ösztöndíjas. (A magyar „csere-kutatók” akkoriban az USA könyvtáraiban céduláztak. A különbség az volt, hogy engem ottlétem során a BM III/II-1 osztály emberei követtek, és lehallgattak a „bepoloskázott” lakásomban, telefonomon, míg a magyar kollégákra a fogadó egyetem kutatásvezetőin kívül az égvilágon senki sem volt kíváncsi.)

Sebaj, mert valamikor 1985. januárban egy Bibó kollégiumi tanár – tehát nem Orbán – felhívott, hogy vállalnék-e néhány előadást a kollégiumi fiatal jogászok okulására. A témáról nem esett szó, noha felteszem, hogy meghívóim tudtak korábban publikált könyveimről, melyek, horribile dictu, a szovjet disszidensekről, illetve a kelet-európai ellenzéki mozgalmakról szóltak.

Talán egy héttel később jött egy újabb telefonhívás, melyben meghívóm elmondta, hogy a kollégiumot felügyelő rendőrtiszt helyteleníti meghívásomat. Erre én azt válaszoltam, hogy „jobb a békesség”, mert nem akarom a kollégiumi fiatalokat bajba keverni, és lemondtam az előadást. Meghívóm ugyan kapacitált, hogy mindezek ellenére menjek a Ménesi útra, de én továbbra is nemet mondtam. Persze ha tudtam volna, hogy a kollégium igazgatója a BM-et felügyelő KB titkár veje, akkor dalolva vállaltam volna a balhét, és megkerestem volna az „apóst” – aki 1956-ban negyedéves, (míg jómagam harmadéves) jogász volt az Egyetem téri hodályban. Utólag visszagondolva biztos vagyok abban, hogy a régi jogászkolléga, Horváth István, ha nem is dalolva, de engedélyezte volna az előadást.

Orbán szakdolgozatát olvasva számomra egyértelmű, hogy a fiatal jogásznak valójában nem volt szüksége a városban lévő amerikai vendégprofesszor bölcsességére, mert nélkülem is, mind a dolgozatában, mind a későbbiekben, megtalálta a helyes válaszokat mind a lengyel, mind a magyar társadalmi-politikai kihívásokra.

(Professor of Political Science Emeritus The University of Connecticut)