Nemesek és beszállítók
VISSZHANG - LVI. évfolyam, 13. szám, 2012. március 30.Magyar Bálint (Az új nemzeti középosztály – szolgáló nemesek és udvari beszállítók, ÉS, 2012/10., márc. 9.) írása szemléletesen jellemzi azokat a mechanizmusokat, amelyek létrehozzák a jelenlegi kormányzatnak elvtelenül lekötelezett rétegeket. Ennek a folyamatnak legijesztőbb vonása az átláthatatlanság. Ezért fordulhat elő, hogy időnként éppen a közjavak őrzésével megbízottakról derülnek ki súlyos korrupciós visszaélések.
Az Osztrák–Magyar Monarchia szintén korrupt és nepotista világában átláthatóbbak voltak a viszonyok. A XIX. század végén, XX. század elején például többszörösére duzzadt a nemesi, sőt, arisztokrata réteg, valamint az udvari szállítók irigyelt csoportja. Ezekbe bekerülni végtelenül egyszerű volt: meg kellett fizetni a szabott árat. Minden harmincöt évig feddhetetlenül szolgáló katona folyamodhatott például nemesi címért. Ezeknek a tarifája a következőképpen alakult:
hercegi cím 25 000 korona
grófi cím 12 600 korona
bárói cím 6300 korona
lovagi cím 3150 korona
nemesi cím 2100 korona
A nemesi előnevet a jelentkező maga választhatta meg. (Alexander Sixtus von Reden: Az Osztrák–Magyar Monarchia. Történelmi dokumentumok a századfordulótól 1914-ig, Budapest–Salzburg, Széchenyi Kiadó–Druckhaus Nonntal Bücherdienst, 1989, 87.)
Az udvari szállítói címért is lehetett folyamodni. Némi szakmai referencia és a kiszabott tarifa befizetése alapján az illető vállalkozás szerepeltethette cégérén és pecsétjén a császári sast, a császári udvarral azonban nem állt kereskedelmi kapcsolatban. (A befizetett pénzt egyébként múzeumok fenntartására fordították.) A Burg igazi szállítói – például a Demel cukrászat és a Scheer cipészet – viszont akkora presztízsnek örvendtek, hogy vevőkörükbe nehezebben lehetett bejutni, mint egy udvari bálra.
Ezekre a kedélyesen korrupt időkre jellemző az, amit Joseph Roth Radetzky-indulójának egyik szereplője, Chojnicki gróf mond: „Minden héten báró lesz egy magyar klozetgyáros.” A mai és az akkori rendszer közötti különbség csak annyi, hogy a magát a nemesi rendbe bevásároló klozetgyáros aligha mondhatta, hogy „akinek nincs, az annyit is ér”. Mindenki pontosan tudta, mit tett és mennyit fizetett érte.