A negyedik hatalom

VISSZHANG - LVI. évfolyam, 7. szám, 2012. február 17.

Koltay András Médiatanács-tag azt reméli, hogy csak ironikusan hasonlítottam össze a sajtószabadság indiai és magyar állapotát. Sajnálattal, de azt kell felelnem, hogy nem az állapotukat hasonlítottam össze, hanem a szabályozásukat, és nem volt benne semmiféle irónia. (Eredeti cikk: A dzsaipuri gyors, ÉS, 2012/4., jan. 27., Koltay András hozzászólása ugyanilyen címmel: ÉS, 2012/6., febr. 10.). Azt mintha a magyarországi állapotok igazolására említené meg a kitűnő médiajogász, hogy a Riporterek Határok Nélkül (RSF) nevű szervezet idei sajtószabadság-világranglistáján Magyarország hét hellyel előzi meg az USA-t. Nem értem, miért mellőzi a honlapjukon megtalálható magyarázatot: az amerikai Occupy-tüntetések során sok újságírót megvertek és letartóztattak a rendőrök, ez pedig az RSF eléggé mechanikus értékelési rendszerében többet számít, mint a sajtószabadság magyarországi hanyatlása. (Mi egyébként minden erőszakos akció nélkül a 27.-ről a 40. helyre zuhantunk, panaszolja is a Médiatanács mediatorveny.hu nevű honlapjának cikke. És a Klubrádió-ügyet még nem is számolták bele a Riporterek.)

Mindez mellékes vitánk témájához képest. Koltay András a szokott impozáns irodalmi apparátussal támasztja alá a saját későkollektivista, szabadságelv helyett feladatelvű médiaszemléletét, ami gyakorlatilag megegyezik a 2010-es média-törvénycsomag filozófiájával. Koltay szakirodalmi apparátusával csak az a gond, hogy nemegyszer szelektív olvasásról vagy félreolvasásról tanúskodik. Ezúttal három kőkeményen liberális amerikai tekintélyre hivatkozik; hely hiányában most csak egyet vegyünk szemügyre. Potter Stewart, a washingtoni Legfelsőbb Bíróság egykori bírája – Koltay értelmezésében – mint a sajtószabadság lefokozója kerül a képbe: „Felfogása szerint a sajtószabadság egyértelműen eszköz, tehát instrumentális jog, célja pedig a közérdek előmozdítása az információ- és gondolatcsere megvalósításával, a nyilvánosság előtti megnyilatkozási fórumok biztosításával.

Stewart bíró ennek történetesen az ellenkezőjét mondta a Water­gate-botrány – sokak által a „felelőtlen” sajtónak tulajdonított elnökbuktatás – utórengései közepett, az „Or of the Press” című nevezetes cikkében. (A cím az alkotmány első kiegészítésére utal: a Kongresszus nem hozhat olyan törvényt, amely csorbítja a szólás „vagy a sajtó” stb. szabadságát.) „Hibás az a feltételezés is, hogy a sajtószabadság alkotmányos garantálásának egyetlen célja annak a biztosítása, hogy az újság a semleges vitafórum, »az eszmék piactere« szerepét töltse be, afféle Hyde Park Corner legyen a közösség számára. Nézetem szerint ezek az elméletek nem tulajdonítanak kellő súlyt a sajtó intézményi autonómiájának, amelynek garantálása az alkotmány célja volt.” Ugyanitt, a Médiaalkotmány ideológiájával szöges ellentétben: „a szabad sajtó nem a különféle eszmék kiegyensúlyozott megvitatásának semleges edénye. Hanem a kormányzat szervezett, hozzáértő, kritikus vizsgálatát jelentette.” (A scrutiny szót fordítottam kritikus vizsgálatnak, jobb magyar megfelelője nem lévén.)

Igen, Potter Stewart érvelése szerint a sajtószabadság valóban nem egyéni szabadság, hanem egy intézmény szabadsága, vagyis a sajtószabadság más, mint ha csupán az újságíró egyéni szólásszabadságáról volna szó. Nem annak tagadása, hanem több annál: a „sajtó az egyetlen magánvállalkozás, amely alkotmányos védelmet élvez.” Az újságírónak mint egyénnek többletvédelem jár, mert egy intézmény részese. Az Egyesült Államok alapítóinak célja ugyanis Potter Stewart szerint az volt, hogy a három hatalmi ág további fékjéül létrehozzanak egy „negyedik intézményt”, mármint a szabad sajtót. Ehhez képest a magyar médiaszabályozás a sajtó fékjeként létrehozott egy parlamenttől, végrehajtó hatalomtól, bíróságtól elkülönült, de legalábbis az első kettővel harmóniában ténykedő hatalmi ágat a Médiatanács, illetve a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság képében.

Stewart bíró John Adamsre és Edmund Burke-re hivatkozva (gondolom, ő kellően konzervatív gondolkodó Koltay András számára is) mást mond, mint amit a magyar Alkotmánybíróság: a sajtószabadság nem a „demokratikus közvélemény fenntartásának”, hanem a zsarnokságtól mentes politikai rendszer létezésének a szükséges feltétele. Annak, hogy a sajtónak vagy a „médiarendszer egészének” (Médiaalkotmány) bármilyen társadalmi-közösségi „feladata” vagy „kötelessége” lenne, ugyanúgy nincs nyoma az amerikai szabályozásban (vagy bármilyen, a sajtószabadságot nem „instrumentálisan” felfogó szabályozásban), ahogyan a magyar bírósági törvényben sincs szó általában a bíróságok társadalmi-közösségi feladatairól, kötelességeiről vagy felelősségéről. A bíróságok sem „biztosítják a társadalomnak” vagy a köznek, hogy kiszűrhesse a rá veszélyes magatartásokat, hanem maguk szűrik ki, és ehhez függetlennek kell lenniük. Ahogy a sajtónak is szabadnak kell lennie, hogy ellenőrző hatalom (nem pedig a ködösen meghatározott „társadalom” eszköze) lehessen.

A szerző további cikkei

LXI. évfolyam, 47. szám, 2017. november 24.
LXI. évfolyam, 45. szám, 2017. november 10.
LXI. évfolyam, 42. szám, 2017. október 20.
Élet és Irodalom 2017