Miért nincs magyar politikai költészet, ha egyszer van?

Minden nemzetnek (társadalomnak, értelmezői közösségnek) olyan politikai költészete van, amilyet megérdemel. A jelentős költői – vagy általánosabban: irodalmi – teljesítményeket az a szűkebb vagy tágabb intézményes közeg hívja életre és tartja fenn, amelyben a művek kiemelkednek a „névtelen” kulturális termékek köréből, és kapcsolatot találnak közönségükkel. A néhány száz vagy néhány tízezer olvasóval, akik – utólag – úgy érzik: igen, pontosan erre a kötetre, versvilágra, költői megszólalásmódra vágytak időtlen idők óta. Szép, romantikus vízió, hogy a nagy költő mindig saját kora előtt jár, ám nincs sok köze a valósághoz: a költő csak akkor járhat saját kora előtt, ha saját kora engedi, hogy előtte járjon. Tehát ha a „professzionális” és „laikus” olvasók, irodalmi közvéleményformálók és szenvedélyes versfogyasztók észreveszik, mi történik néhány lépéssel előttük, és elvárják a folytatást. (No meg persze elfogadják, hogy ami történik, előttük történik. Vagy legalábbis – az esztétikai élvezet kedvéért – úgy tesznek, mintha elfogadnák.)

Tavaly november óta érdekes vita folyik az ÉS hasábjain arról, létezik-e kortárs magyar politikai költészet (ha nem, miért nem, ha igen, miért marad jobbára észrevétlen). [Előzmények: Bán Zoltán András–Radnóti Sándor: A magyar politikai költészetről, ÉS, 2011/46., nov. 18., Térey János: Kedves Sándor és Zoltán, ÉS, 2011/47., nov. 25., Elek Tibor: A létező magyar politikai költészetről, ÉS, 2011/48., dec. 2., Nyilas Atilla: Hozzászólás a Búcsúlevélhez, ÉS, 2011/49., dec. 9., Bazsányi Sándor: Hogy itt mi megy, nagymama – az alázúduló vörösiszapban..., ÉS, 2012/1., január 6., Kálmán C. György: A politikai olvasásról, ÉS, 2012/2., január 13. – a szerk.] Egyáltalán: szükségünk lenne-e ilyesmire; vagy még általánosabban: voltaképpen mi is az a politikai költészet. Az utolsó kérdésre nem tudom a választ. Elképzelhető, hogy formai és poétikai jegyek alapján valamiképpen meghatározhatjuk, mitől lesz egy lírai szöveg politikai költemény (ahogy Bazsányi Sándor próbálta); de az is meglehet, hogy Kálmán C. Györgynek van igaza, és a politikai költészet egyszerűen „attól az, ami, ahogyan befogadják”. (Azért megjegyezném: önmagában az értelmezés konstitutív szerepére hivatkozva nem érvényteleníthetünk egy formai és poétikai tulajdonságokból álló műfajdefiníciót. Hiszen ha létezik egyértelmű válasz arra a kérdésre, „milyennek kell lennie egy adott szövegnek ahhoz, hogy az értelmező közösség tagjai politikai versként fogadják be?”, akkor a két megközelítés közül nem kell választanunk; elismerhetjük az értelmezési konvenciók hatalmát, miközben továbbra is érvényesnek tartjuk a formai tulajdonságokat tartalmazó definíciót. Bukolikus idill: a befogadásesztétika kecskéje is jóllakik, a formai műfajdefiníció káposztája is megmarad.) A másik két kérdéssel kapcsolatban viszont van álláspontom: igenis létezik kortárs magyar politikai líra, mi több, az elmúlt húsz évben is létezett, ám – különböző okokból – nem jutott megfelelő szerephez a nyilvános közbeszéd különböző fórumain. Kemény István Búcsúlevelének komoly olvasói és költői visszhangja: Térey János és Nádasdy Ádám válaszverse, valamint a költői vitába remélhetőleg bekapcsolódó további művek alighanem komoly változást jeleznek e tekintetben. [Kemény István: Búcsúlevél, Holmi, 2011/2., Kemény István: Nyakkendő, ÉS, 2011/7., febr. 18., Erdős Virág: Édes Hazám, ÉS, 2011/13., ápr. 1., Térey János: Magyar közöny, ÉS, 2011/22. jún. 3., Nádasdy Ádám: A hazafiúi hűségről, Holmi, 2011/12., Tóth Krisztina: Bánk, magában, ÉS, 2012/3., jan. 20. – a szerk.] És igen, szükségünk van politikai költészetre – egészen pontosan: szükségünk van olyan irodalomkritikai és politikai közbeszédre, amelyben a politikai költemények elfoglalhatják az őket megillető helyet.

Számtalan ok állhat a politikai költészet látszólagos hiányának hátterében, ám én most csupán kettőt emelnék ki közülük: egy „belső”, esztétikai természetű és egy „külső”, a politikai tárgyú megszólalás általános feltételei­vel kapcsolatos okot.

A magyar irodalomkritika egyik öröklődő módszertani előfeltevése a radikális poétikai újszerűség elve. Egészen a legutóbbi időkig egy politikai költemény csak akkor kelthette fel a kritikusok (többségének) érdeklődését, ha a mű újszerű viszonyt tételezett lírai szubjektum és az általa kimondott közéleti tartalmak között, és a megváltozott költői alaphelyzet kidolgozása összekapcsolódott a poétikai megformálás újszerűségével. A létező politikai versek azonban nem nagyon mentek át ezen a kettős szűrőn: vagy a költői alaphelyzet ítéltetett „anakronisztikusnak” és „reflektálatlannak” (mint a magukat a népi hagyomány örököseinek, esetleg Nagy László követőinek vallók esetében), vagy a készen kapott költői hagyományok „újraértése” nem bizonyult elég „termékenynek”. Gondoljunk csak a kilencvenes évekbeli Orbán Ottó, Kovács András Ferenc vagy legújabban Erdős Virág politikai verseivel kapcsolatos kifogásokra: „ügyes, de nem elég mély”, „mechanikus szerepjáték”, „a túl sok/túl kevés irónia nem teszi lehetővé a politizáló szubjektum egy valóban újfajta koncepció­jának megjelenését”.

Bán Zoltán Andrásnak és Radnóti Sándornak tehát kétségkívül igaza van: valóban Petri György volt „az utolsó nagy magyar politikai költő” – ha a radikális poétikai változásokra érzékeny irodalomtörténeti perspektívából tesszük fel a kérdést. Ám az irodalomtörténeti perspektíva nem a legszerencsésebb választás, ha a kortárs irodalmi folyamatok természetéről és a kortárs művek esztétikai értékéről szeretnénk valamit mondani. Arról nem is beszélve, hogy míg a szűken értett kortárs líra területén – erős megszorításokkal – még csak-csak elfogadhatónak tűnik a „nagy politikai költészet” hiányának diagnózisa, addig ugyanez a legkevésbé sem áll a teljes kortárs magyar lírára. A Bëlga, a Ludditák vagy az Akkezdet Phiai egy-egy dalukkal többet tettek a rendszerváltás utáni politikai közbeszéd torzulásainak, a politikai identitásképzés csapdáinak és a társadalmi szolidaritás hiányának feltárása – ha tetszik: leleplezése – érdekében, mint a relatíve szűk olvasóközönséget megszólítani képes politizáló „magasköltészet”. (Bán Zoltán András is utal erre, de a névsorolvasásban megáll a nyolcvanas éveknél.)

A jobboldali kánonvédő irodalmárok – jelen esetben Elek Tibor és Horkay Hörcher Ferenc, aki a Kultúra és Kritika nevű internetes folyóirat hasábjain válaszol Bazsányi ÉS-beli írására – nagy tévedése, hogy nem ismerik fel: az általuk favorizált szerzők és életművek nem azért részesülnek kevesebb figyelemben vitapartnereik részéről, mert ezek a költők „népben és nemzetben gondolkodnak”, következésképpen a versek „közösségelvűek” és „nemzeti jelentéstartalmakkal bírnak”. Hanem azért, mert esztétikai értelemben nem tesznek hozzá sokat a már jól ismert költői szerepfelfogáshoz, nem szólítják meg, csupán felidézik az általuk választott lírai hagyomány(oka)t. Ettől még ezernyi más szempontból érdekesek és érdemesek a folyamatos kritikai figyelemre; csak hogy ne menjünk messzebb: állandó olvasótáborral rendelkeznek, és ezek az olvasók igényt tartanak vagy tarthatnak arra, hogy az irodalomkritikusok minőségileg orientálják őket. Roppant tanulságos, hogy Elek és Horkay Hörcher milyen erős ideológiai gyanúval olvassa vitapartnereinek megszólalásait: a „közösségelvű” szerzők hiánya nyilvánvalóan a kritikusok világnézeti és „szekértáboros” elfogultságaival magyarázható. Hiszen mi más is állhatna a háttérben? (Jelszavaink valának: haladjuk meg a szekértábor-logikát a szekértábor-logika állandó felemlegetésével!)

Ám ezzel már el is jutottunk a politikai költészet látszólagos hiányának második okához. A politikai versek értelmezése nem légüres térben zajlik: a költői megszólalás akarva-akaratlanul is a nyilvános politikai közbeszéd kontextusában nyeri el jelentését. A politikai közbeszéd alapformája pedig jó tíz éve (vagy talán még régebben) a kizáró beszéd. Mindnyájan pontosan tudjuk, hogy bizonyos politikusoknak miért nincs joguk megszólalni: mert korruptak, mert hazudtak a választóknak, mert idegen érdekeket szolgálnak, mert megszüntetik a vasúti szárnyvonalakat, bezárják az iskolákat és kórházakat, mert felszámolják a demokrácia intézményrendszerét, mert... – egyszóval: mert morálisan hiteltelenné váltak. (Ahogy a népdalköltő mondaná: „már minálunk, babám, / már minálunk, babám, / morális válság van”.) Mindennek egyfelől az lett a következménye, hogy a morális alapú kizáró beszéd szép fokozatosan elvesztette az erejét; alighanem egyebek közt ezért reagál olyan tanácstalanul a politikai közösség a szélsőjobb térnyerésére, és arra, amikor történetesen tényleg kormányzati támadás éri a demokratikus intézményrendszert. Másfelől pedig a morális alapú kizáró beszéd közegében a politikai nézetkülönbségek – legyen szó akár annak költői, adott esetben sokszorosan elbizonytalanított és kevéssé „direkt” kifejezéséről – megbeszélhetetlenné válnak. Bármit mondunk is, vitapartnerünk szemében automatikusan közösséget vállalunk egy vagy több olyan politikai ágenssel, akinek morális okokból nincs joga véleményt nyilvánítani a közösség ügyeiben. A hiteltelenség érintkezéssel terjed, a fertőzés pedig nem áll meg a költészet és a valóság határán.

Ha nem sejtettük volna korábban, az elmúlt időszak fejleményei világossá tették: a kizáró beszéd – már eleve demokráciaellenes, mert a más és más ideológiai meggyőződéseket követő, más és más részérdekek által mozgatott egyenrangú és szabad individuumok demokratikus közösségének vízióját érvénytelenítő – gyakorlata minden további nélkül átfordulhat valamiféle radikális establishment-ellenességbe. Az átfogó rendszerkritikai attitűd pedig kitűnő táptalaja a nagy politikai költészetnek. (Mi több, alighanem ez a magyar politikai költészet vezető tradíciója Petőfi és Ady óta.) Én mégis azt remélem, hogy a kortárs líra nem ezt az utat választja. Hanem a kizáró beszéd esztétikai és politikai kritikájának útját. Miként például Nádasdy Ádám válaszverse, A hazafiúi hűségről – új kontextusba helyezve Térey Magyar közönyének (ironikusra hangszerelt) adys indulatát és Kemény Búcsúlevelének rezignáltan elutasító honfibúját.

Talán nem ördögtől való gondolat és nem is naiv ábránd, hogy a kortárs magyar líra közvetve komoly szerepet vállalhat a „haza”, a „demokratikus politikai közösség”, a „versengő politikai értékek”, a „társadalmi szolidaritás” fogalmának újragondolásában – akár radikálisan újszerű, akár némiképp hagyományosabb poétikai formák felhasználásával. A jelek mindenesetre biztatók, gondoljunk csak a Kemény–Térey–Nádasdy „költői vita” szűk szakmai berkeken messze túlnyúló sikerére. Egy szó mint száz: hogy lesz-e jelentős közéleti líra Magyarországon, nem pusztán költői kérdés.