(Post)morbid megjegyzés

Kedves Szántó T. Gábor! Szokásosan kitűnő stílusában megírt, kivételesen tanulságos ismertetőjében (Természetes és szabad, ÉS, 2011/32., aug. 32.) csak az utolsó bekezdésen akadt meg a szemem. Előbb-utóbb valóban „nos habebit humus", de a halálunk után nyilvánosságra kerülő alkotásainkra, elismeréseinkre mégsem az elföldelés utáni állapot kiemelése illik, már csak azért sem, mert nem minden halott kerül az anyaföldbe. Igaz, hogy az elhalálozás utáni eseményt jelentő angol és a francia szóba valahogy befészkelte magát egy fondorlatos h-betű, de a latin nyelvcsalád többi tagja és a német (postum!) hű maradt az eredeti változathoz, a posterus, azaz következő, egyik felsőfokú alakjához, postumus, vagyis végső, hiszen a halál után már nem várható az alkotó munka folytatása - akkor sem, ha az elhunytat nem földelik el. Mentségül szolgáljon, hogy a mi nyelvünk is hajlamos az idegen szavak szelíd ferdítésére, valamilyen ismerős szóhoz „értelmesítésére". Tubarózsa, kéneső, durrdefekt, számszeríj, hóhányó, Óperencia, nova szőlő, kárókatona, rádióaktív, normand fenyő és mások kínálkoznak példaként.
Viszont ez legyen a legnagyobb hiba, amit írásaiban elkövet! Továbbra is élvezettel olvasom írásait.
Tisztelettel

P. s.: A postmortem szó is illegeti magát kompromisszumos megoldásként.