Halál Velencé(nk)ben

VISSZHANG - LV. évfolyam 30. szám, 2011. július 29.
Július 8-án Szabó Ádám kesergett lapjukban a Balaton partján kialakult állapotok miatt (A hegy és a tó, ÉS, 2011/27., Páratlan oldal). Elkeseredése jogos, de a felháborodást csak fokozza az, hogy a szóvá tett intézkedéssorozat csupán kiragadott példának tekinthető a lakosokat mélységesen megalázó, helyi önkényeskedések sorában. Huszonegy évvel ezelőtt aligha lehetett előre tudni, hogy az üdvösnek vélt szubszidiaritás szélesre tárja a kapukat olyan gazdálkodás előtt, amelynek alkalmazásával a helyi hatóságok végül is színvonalukban amatőr, módszereikben gátlástalan ingatlan-ügynökségekké torzultak.
Nagy tavainknál maradva a Velencei-tó is elszomorító változásokon ment át az utóbbi évtizedekben. Velence és Gárdony választott vezetői nagy buzgalommal igyekeznek szertefoszlatni a tó természetes vonzerejének még a maradványait is. Velence nyugati határától Gárdony déli pereméig lassan befejeződik a part betonba ágyazása, nagyrészt a balatoni példát követve. Az ide erőltetett wellness-szörnyeteg partra telepítése is indokolhatatlan, hiszen a tóra sem a medencéből, sem a szobák többségéből nem nyílik kilátás, a szobák ablakai egymásra néznek. A tó egyre kisebb szakaszokon közelíthető meg a partra toluló építkezések miatt. Velence Kapuja jelszóval - a lakosság heves tiltakozását kiváltó természetrongálás kíséretében -, minden elfogadható hatásvizsgálat nélkül létesül egy strand-pláza rémálom. Az egyetlen, még érintetlen partszakasz, az egykori kemping fölött is suhog az enyészet kaszája - valami hangzatos elnevezéssel álcázott lakótelep készül elfoglalni egy újabb részt a különlegesen értékes élővilág amúgy is egyre zsugorodó területéből.
A rablógazdálkodás következtében az egykor világviszonylatban is kiemelkedő értéket képviselő madárvilág ugyancsak megsínylette az élőhelyek zsugorodását. Ma már alig találkozunk a tó fölött repdeső fecskékkel (a füstifecskék populációja hatvan százalékkal csökkent az utóbbi években), de a kedves tőkésréce (vadkacsa) is ritka látványnak számít már a tavon. A fácánkakas rikkantása is lassanként elmarad. Csak irigyelhetjük a hasonló adottságokkal rendelkező országok szervezett turisztikai programjait, amivel a természetkedvelő látogatókat csábítják a különleges élményeket ígérő vidékeikre. A kerékpárutakat is eltávolították a víz közeléből az elgondolás nélkül áradó építkezések. Az pedig már kabaréba kívánkozik, hogy Gárdonyban a járhatatlanná vált part helyett a település belsejében, a nagy forgalmú országút és a házsorok közti barátságtalan mélyedésben hoznak létre valamiféle, sétánynak szánt földsávot.
Az ingatlanforgalmazók mellett jó napok járnak a kereskedelmi hálózatokra is. A kilencezer lakosú Gárdonyban télen-nyáron hat (!) szupermarket „üzemel", amivel talán a Guinness érdeklődését is fel lehetne kelteni. A kiskereskedők, kisvállalkozók napjai meg vannak számlálva, ami nem tesz jót sem a vásárlóknak, sem a helyi foglalkoztatottságnak. A legújabb rossz hír számukra az, hogy a kisvárosi nagyzás eredményeként létesülő strand-plázába feltűnően nagy buzgalommal igyekeznek bérlőként beterelni a jelenleg saját ingatlanban működő üzletüket.
A tópart jövőjét árnyaltan jelzi az egyik vezetőnek tulajdonított kijelentés: „Csak nem képzelik, hogy településünk továbbra is a csóró látogatók üdülője marad?!"
Mindezek alapján érdeklődéssel várhatjuk, hogy milyen méretű, jól fizető, betonrajongó turista tömeg fogja valóra váltani a provinciális nagyra törés jelen állapotában némileg halálszagúan sajátságos elképzeléseit.
A szerző további cikkei

LXI. évfolyam, 36. szám, 2017. szeptember 8.
LXI. évfolyam, 27. szám, 2017. július 7.
LXI. évfolyam, 1. szám, 2017. január 6.
Élet és Irodalom 2017