Megint az „elsöprő kisebbség”?

VISSZHANG - LV. évfolyam 7. szám, 2011. február 18.

Gerő András Az elsöprő kisebbség című, még a \'80-as években megjelent kötete jutott eszembe, amikor meghallottam a kormány ötletét a határon túli magyarok számára adandó választójogról (előzmény az ÉS-ben: Bauer Tamás: Alkotmány és állampolgárság, 2010/36., szept. 10.).

A gondolat régóta lebeg a köztudatban, emlékezhetünk Mikola István elhíresült mondására, amikor az utódállamok magyar voksaival gondolta egyszer s mindenkorra biztosítani a jobboldal parlamenti fölényét. Korán kimondta azt, amit már akkor nyilván sokan gondoltak a Fidesz háza táján.

A történelmet ismerők tudják, hogy a dualista korszakban a kormányzó Szabadelvű Párt kényelmes parlamenti többsége tulajdonképpen a nemzetiségi területek szórványmagyarságának szavazataival jött össze. Erdélyben, a Partiumban, a felvidéken a választókerületek kialakításával és egyéb manipulációkkal sikerült elérni, hogy a kiegyezést és az asszimilációt támogató politikai irányvonal elkötelezettjei kerüljenek a budapesti parlamentbe. Az etnikailag homogénebb középső vidékeken, a magyarság törzsterületén az 1848-as hagyományok jegyében fogant függetlenségi politika divatozott. Ezt a furcsa ellentmondást taglalja sokrétűen könyvében a történész.

A Fidesz-KDNP kétharmados többsége természetesen a mai Magyarország területén élők szavazataival keletkezett, a nyolcéves módszeres lejáratókampánynak és a gátlástalan populizmusnak köszönhetően. Nyolc évig tartott ez, hiába datálják a mai kormányoldalon a 2006-os őszödi beszédtől. Emlékezzünk csak, hogy már 2002-ben sem volt hajlandó Orbán Viktor együtt ünnepelni október 23-át a többi parlamenti párttal. A vezénylő tábornok az utcára vitte híveit, akkor kezdődött a nyílt téri hisztizés, siránkozás az elveszett hatalomért!

A párhuzam minden egyéb tekintetben természetesen nem állja meg a helyét, de az mégis figyelemre méltó, hogy esetleg a határon túli magyar szavazatokkal lesz biztosítva a mérsékelten nacionalista kurzus hosszú távú fennmaradása. A magyarországi mindenkori politikai hangulatváltozások így nem okozhatják a „nemzetpolitika" vesztét, azt egy külső támfal biztosítja majd.

Írom mindezt semlegesen és leíró jelleggel, mert senki az írástudók közül nem gondolhatta komolyan, hogy egy 1945-től 1990-ig tartó, bevallottan antinacionalista irányvonal után nem nemzeti kurzus következik. Érzésem szerint, ha volt hibája, sőt bűne - talleyrand-i értelemben - a szocialista-liberális kormányzatoknak, akkor az, hogy nem ismerték föl a Trianon óta rendezetlen nemzeti kérdés jelentőségét. Nem gondolom, hogy „rárontottak" volna nemzetükre, amit a Fideszben szeretnek sulykolni, de a szenvedélyesen jogvédő, demokrata álláspontot színezhette volna egy kis érzelmekre ható, a kulturálisan egybetartozó magyarságnak címzett retorika és ennek megfelelő cselekedetek. Nem demokratának, hanem magyar demokratának kell lenni. Miért fejlett évszázadok óta a magyar keletkutatás? Nyilván azért, mert a nép emlékezetében él a keleti származás tudata, ami rendkívüli módon inspirálja tudósainkat, Kőrösi Csoma Sándortól Róna-Tas Andrásig. Ugyanígy a politikai tradíciók is ismétlődnek, öröklődnek egy közösségen belül. És tiszta irányzatokat, ember legyen a talpán, aki talál. Gyurgyák János két évvel ezelőtti, Népszabadságban megjelent cikksorozatában vizsgálta a dualizmus kori politikai ideológiákat és gyakorlatokat. A XIX. századi magyar szabadelvűséget nem azonosítja egyértelműen a liberalizmussal, hanem autentikus magyar mozgalomról beszél, amely a korának mindhárom nagy eszméjét (liberalizmus, konzervativizmus, nacionalizmus) magába olvasztotta. A Tiszák mintáját alapul vevő mostani kormánypárton belül is megvannak a személyekkel is azonosítható irányzatok.

Aggasztónak vélhetjük a rekedtségbe torkolló hangoskodást, amit Orbán Viktor művelt, de várjuk meg, hogy meddig megy el a kormányzat a muszklik mutogatásában akár Brüsszel, akár az utódállamok fővárosai felé.

A historizáló, sérelmeket felhánytorgató, azokat ápoló mentalitást jól példázza a brüsszeli szőnyeg mintázata. Bár nekem az is fáj, hogy a kalocsai királyfejen és László király portréján a magyar történelemhez mit sem konyító, közömbös EU-képviselők taposnak, de leginkább a térkép jelzi a régmúltba forduló, nosztalgikus felhangokkal teli - éppen ezért erőtlen! - történelemszemléletünket. Kevesebbet és ügyesebben lehetett volna múltról szólni, és természetesen a jelenre és a közös jövőre kellett volna a hangsúlyt helyezni.

Meglátjuk, konganak a demokrácia-féltők vészharangjai, pedig a meccsek nincsenek lejátszva.

Visszatérve az írást indító határon túli magyarok kérdéséhez, látható, hogy a kormányzat el is tudja magát számítani. Például így volt ez a parlamenti választásokon támogatandó szlovákiai magyar pártok esetében. Ki gondolta volna, hogy a Híd-Most szavazói ilyen kellemetlenül orrba vágják a pesti kormányt? A szlovákiai állapotokról van legtöbb ismeretem és tapasztalatom. Érzésem szerint gyakran sokkal józanabbul gondolkodnak az ottani magyarok a világról, mint azt mi gondolnánk. A felvidéki magyarok mentalitása polgárosodottabbnak tűnik, mint az anyaországi: civil kurázsijuk erősebb, munkakultúrájuk legalább olyan magas, a megtermelt javak fogyasztásában visszafogottabbak. Nehezen dőlnek be az ámításnak, úgyhogy még az is előfordulhat, hogy az „elsöprő kisebbség" szavazatait nem teljesen sikerül majd az új honi mamutpártnak besöpörni.

A szerző további cikkei

LXVIII. évfolyam, 13. szám, 2024. március 28.
LXVIII. évfolyam, 9. szám, 2024. március 1.
LXVII. évfolyam, 31. szám, 2023. augusztus 4.
Élet és Irodalom 2024