Ugyan-ugyan

Elek István nekem szóló, a 168 Órában nem közölt, ám az ÉS-ben megjelentetett levelére (ÉS, 2010/2., jan. 15.) igyekszem röviden reagálni. Való igaz: Buják Attila kollégám negyedszer már nem figyelmeztette Eleket, hogy az ominózus interjúra kétkolumnányi hely van a lapban - ezt őszintén sajnálom. De Buják kolléga jelezte ezt neki írásban (!) és szóban előzetesen, majd akkor, amikor elküldte e-mailben a megszerkesztett beszélgetést Eleknek (ahogyan ő fogalmaz: „jóváhagyásra"), végül akkor, amikor az interjúalany által „átszerkesztett" és kettőből három (esetleg négy) újságoldalra átgyúrt szöveg visszaérkezett a szerkesztőségbe.

Elek maga is szerkesztő: tudnia kell, hogy ha a hétezer-ötszáz karakterre kalibrált kéziratot fölpumpálja tizenháromezer-háromszáz karakterre, az minimum illetlenség. Valószínűleg azt is tudja, hogy kevésbé jól nevelt szerkesztőségekben nem pontosan ezt a kifejezést használják.

Minden egyéb ebből következik.

Csak mellékesen jegyzem meg, hogy a megszokott terjedelmi korlátot Buják Attila sorozatának minden megszólalója (Boross Péter, Ungváry Rudolf, Debreczeni József, Kulin Ferenc) szó nélkül tudomásul vette, utólag pedig egyikük sem reklamált. És akkor még nem ejtettem egyetlen szót sem arról a mozzanatról, amelyet a panaszos közíró maga is elismert: egy, a számítógépén „felejtett" bekezdést utólag akart beleépíttetni az interjúba, akkor, amikor az már a nyomdában volt. Mindezek után pedig reklamáló levelet írni, és azt kívánni, hogy tegyük közzé: méltánytalanul és tisztességtelenül bántunk el vele, hát... nem is tudom. A legszelídebben, kellő arányérzékkel és derűs fejcsóválással csak annyit mondok: ugyan-ugyan.

Legvégül: azért nem közöltem a 168 Órában Elek István levelét, mert kénytelen lettem volna egy nyilvános válaszlevélben kifejteni, hogy mi az őszinte véleményem az ilyen eljárásról. Úgy gondoltam, ettől megkímélem őt és a 168 Óra olvasóit is.

Most sem a levélformát választottam, de más okból: az Élet és Irodalmat én újságnak tartom, és nem postaládának.