Csonka fogalmak

VISSZHANG - LIII. évfolyam 47. szám, 2009. november 20.

Minden cigány a maga lovát, és ez rám is vonatkozik. Vagy illedelmesebben: nem csak arról van szó, hogy a két évtizeddel ezelőtti fordulat minden résztvevője a saját szerepét igyekszik felnagyítani. Nem csupán arról, hogy aki nem vett közvetlenül részt bennük, hajlamos csak azt „tudni", amit politikai érdekei megengednek, és úgy tudni, ahogyan rokonszenvei, netán gyűlöletei megszűrik a valóságot. Hanem arról is, hogy politikai elfogultságoktól függetlenül az életrajz és a szakterület is meghatározza, ki mit lát elsősorban 1987-90-ből. A közgazdász a gazdasági átalakulást; a politológus, politikatörténész a politikatörténetet; a jogász a „jogállami forradalmat". Engem mint a dogmákra és önáltatásra különösen gyanakvó újságírót - némi nyelvészeti és irodalmi képzettség, lexikonszerkesztői és műfordítói tapasztalat birtokában - részint a cselekmény, azaz a meztelen tények érdekelnek (és persze az elhallgatások), részint a definíciók (és a fogalmi tisztázatlanságok). Meg a nemzetközi összehasonlítás, mert nyilvánvaló, hogy kivételesen rossz viszonylagos helyzetünknek sajátosan magyar okai vannak, ezeket viszont nem lehet úgy tisztázni, hogy közben - hagyományos magyar kivetítő érveléssel - a magunk fogalmait tartjuk egyetemesnek, a saját értékrendünket kizárólagosnak.

Se forradalom, se átmenet címmel (2009/43., okt. 22.) arról írtam, hogy azt a folyamatot, amit a térség egészében átmenetnek szoktak nevezni, s ami magában foglalja

- a diktatúra megszüntetését, a demokrácia kiépítését,

- az államszocialista gazdasági rendszerből a kapitalizmusra való váltást

- és a nemzeti szuverenitás visszanyerését, a keletiből a nyugati szövetségi rendszerbe való átlépést, tehát ezt a hármas, összefonódó átmenetet - főleg a másodikat - nálunk, kivételesen, már az ancien régime megkezdte. (A hazai közvélemény nemigen fogta, hogy mit tart Európa 1989-ről, amikor a berlini fal ledöntésének huszadik évfordulóján Lech Wałęsával együtt Németh Miklós lökte meg az első dominókat, a keleti tömb egyetlen olyan KB-titkára, kinek életrajzában ott a harvardi közgazdász-ösztöndíj.) Tény, hogy akik megkezdték, nem oda indultak, ahová az átmenettel az ország megérkezett. Mindent megtettek, hogy a demokrácia feléjük hajoljon. Az utolsó pillanatig a szocializmust akarták megreformálni (vagy ha - főleg gazdasági szakértőik - látták, hogy ez a cél reménytelen, nem mondták ki nyilvánosan). És 1989 őszi-téli forradalmai előtt csak a legjobban értesült bennfentesek számolhattak a szovjet blokk teljes felbomlásával a finlandizáció valamilyen fokozata helyett (vagy ha számoltak is, ezt sem mondhatták ki). Hogy pontosan mit akartak, már csak azért sem tudhatjuk, mert az 1989 tavaszán igazi hatalmi központtá váló második Németh-kormány jegyzőkönyvei - az MSZMP-iratokkal és az 1988-es minisztertanácsi jegyzőkönyvekkel ellentétben - máig titkosak, az érzékenynek ítélt külpolitikai részeket pedig már az 1988-as dokumentumokból is kiemelték. Az mindenesetre szintén tény, hogy a „rendszert", amelyben ma élünk, igen nagy részt az 1987-88-ban kidolgozott törvények, algoritmusok határozzák meg, valamint olyan, 1989-ben megkötött (és az adott pillanathoz kötött) kompromisszumok, amelyek néhány hónap múlva fölöslegessé váltak.

A cikkben azt próbáltam bizonyítani, hogy a sajátosan magyar rendszerváltás-fogalom - pontosabban négy változata közül a túlnyomó többség által használt három - az átmenetnek ezt a magyar sajátosságát igyekszik tagadni vagy elhallgatni. Szigorúan véve nem is fogalom, hiszen a tartalmáról nincs kulturális konszenzus; csak egy szó, amely többféle fogalmat takar. Azok pedig - egy kivétellel - szerintem nem jelölik a valóságos átmenetet, hanem éppen az a funkciójuk, hogy nagy felületeket kimaszkoljanak belőle. A magyar politikai gondolkodás ennek a tisztázatlan jelentésű szónak, ezeknek a többé-kevésbé csonka fogalmaknak a bűvöletében él 1989 óta. A fogalmak csonkasága pedig nemcsak a re­form­kom­mu­nis­ták érdemeinek, hanem kor­lá­taik­nak a reális felmérését is lehetetlenné teszi. Ezáltal nemcsak az átmenet értelmezéséből iktat ki lényeges elemeket, hanem a mai „rendszerhez" vezető intézkedések értelmes kritikáját is akadályozza. A történetet üdvtörténetté alakítja át: „ennek így kellett történnie" a diktatúra működésképtelensége vagy bűnei miatt. Holott a politikai fordulat úgy, ahogy végül is megtörtént, nem következett szükségszerűen a belső politikai viszonyokból, még kevésbé a diktatúra bűneiből, sem az ellenzék kollektív erejéből, egyet akarásából. Sokkal inkább a nemzetközi politika - magyar szempontból véletlenszerű - alakulása határozta meg.

Ellentétben a rendszerváltás-fogalom romantikus, illetve paranoid antikommunista értelmezéseivel azt a - tipológiámban második helyen leírt - szemléletet, amely a fordulatot a politikai eseménysorra szűkíti le, teljesen racionális, demokrata álláspontnak tartom, olyannak, amelyik a vizsgálódót nem teszi eleve elfogulttá. A tények körének leszűkítése nem akadályozza a körön belüli tényfeltárást, sőt módszertani-tematikai döntésként meg is könnyíti. Éppen ezért sajnálom, hogy Mi is a rendszerváltás? (2009/44., okt. 30.) című vitacikke szerint Ripp Zoltán elszomorodva olvasta írásomat, mert azt szűrte le belőle, hogy hanyagolom kutatási eredményeit. Pedig nemcsak hogy „tudomást vettem" nélkülözhetetlen rendszerváltás-monográfiájáról, hanem támaszkodtam is rá az 1989-et és vidékét körüljáró eddigi cikkeimben, és ha még írok a témáról, ezután is fogok. (Lábjegyzet azért nem volt róla, mert ez a forma szerintem nem illik a publicisztikához, csak olyankor szánom rá magam, amikor a direkt idézetek és kitérők nagy száma miatt muszáj.) Ha ezeket a cikkeket valaha könyvvé szerkesztem, abban lesz irodalomjegyzék, és szerepelni fognak Ripp Zoltán munkái. S ha szabad emlékeztetnem, tavaly éppen könyvének egy részletére hivatkozva kérdeztem meg tőle egyik idézetének föllelhetőségét. De itt a műfaj: publicisztika, nem pedig leíró tanulmány, és nem lehetett célom, hogy végigvegyem a rendszerváltással foglalkozó szerzők időben változó értelmezéseit. Négy típust soroltam fel, és az egyikhez - éppen kategorikus és pontos fogalmazása miatt - kiválóan illett A rendszerváltás forgatókönyvének Bozóki András és Ripp Zoltán által jegyzett bevezetője.

Mindezzel együtt, ha kitérek a Rendszerváltás Magyarországon (2006) fogalom-meghatározására, akkor sem kötelességem, hogy előfeltevéseivel, súlyozásával vagy elméleti következtetéseivel is egyetértsek. Az a tétel, hogy a békés rendszerváltás „egy döntően gazdasági tartalmú világfolyamat speciális politikai szakaszát jelöli" (vagy, mint Ripp Zoltán másutt írja, „politikai formáját"), legalábbis vitatható. A szóban forgó világfolyamat a kapitalista világrendszer egységének helyreállása volna. Mivel azonban a hidegháború történetét amerikai szemszögből tanultam, itt nehéz elfogadnom a gazdasági determináció elvét, azt, hogy a kétpólusú világrend lényegében „hatékonysági verseny" volt, az államszocializmus pedig „diktatórikus félperifériás modernizációs kísérlet". Ez a felfogás a wallersteini terminológiát sajátos módon honosító Berend T. Iván révén valóságos dogmaként rögzült a kutatók és oktatók egy részének munkásságában. Igazából még mindig az tükröződik benne, hogy a társadalomtudományi elit technokrata szellemű, de a „rendszernek" elkötelezett része hogyan szerette volna látni annak idején önmagát, illetve az adott magyar diktatúrát. Közben olyan térségekben, amelyek valaha a centrumhoz tartoztak, így Szászországban, Csehországban vagy a balti Hanza-városokban Gdańsktól Tartuig, még rendszerhű értelmiséginek is aligha jutott volna eszébe a „félperiféria", „modernizáció" vagy „felzárkózás" fogalmaival jellemezni azt, amint környezete 1945 után keresztülment.

„Az államszocialista berendezkedés létrehozóinak eredeti ambíciója - írja Ripp Zoltán - nem csupán a tőkés centrum országaihoz való felzárkózás, hanem azok lehagyása is volt". Csakhogy amikor az ál­lam­szo­cia­lis­ta rendszert eredetileg létrehozták az Orosz Birodalom romjain - háborúban, polgárháborúban, éhínségben -, a cél nem a felzárkózás vagy a lehagyás, hanem a puszta fennmaradás volt. Ha pedig Sztálint tekintjük a klasszikus - bürokratikus tervgazdaságon és könyörtelen, terrorig fajuló állambiztonsági ellenőrzésen alapuló - államszocializmus atyjának, a hatékonysági verseny modellje akkor sem érvényes. Sztálin ugyanis nem a nyugathoz mint centrumhoz mérte magát, hanem a megvalósult kommunizmus („mindenkinek szükséglete szerint") látomásához. Az erőltetett iparosítást nem a verseny indokolta, hanem - túl azon a cári önkényuralom idejéből megörökölt felismerésen, hogy ipar nélkül nincs ütőképes hadsereg - az ideológia. Egyfelől a sztálinizált marxizmusnak az a tétele, hogy „a termelőerők fejlődése" szükségszerűen elhozza a magasabb rendű társadalmat, mármint a kapitalizmusnál magasabb rendű kommunizmust; másfelől az a tétel, hogy a kommunizmust a munkásosztály valósítja meg, a megvalósulásnak tehát szükséges feltétele, hogy a gazdaságban a gyáripar domináljon. Verseny már csak azért sem lehetett, mert hiányzott a közös küzdőtér és a közös mérce; a gazdasági realitások tekintetében a szovjet határon ki- és befelé teljes hírzárlat volt. Sztálin abban a tudatban halt meg, hogy egy „elmaradott agrárországból" az egyetlen igaz eszme erejével magas színvonalon iparosodott szuperhatalmat csinált. Nem a nyugatnak akarta tehát bebizonyítani a szovjet rendszer (gazdasági) felsőbbrendűségét, hanem be is bizonyította - magának. Ebből a szemszögből nem volt hová felzárkózni, nem volt hová modernizálódni: a Szovjetunió a modernség etalonja, a többiek dolga az, hogy kövessék.

A globális szintéren, bár nem egyenlően „jó", de erőegyensúlyban lévő felek között zajló gazdasági, életminőségi verseny, a kapitalizmus békés legyőzése nem az államszocializmus kezdeteinek volt az ambíciója, hanem a kádárizmust alapjaiban meghatározó hruscsovi epizódnak a meghirdetett ideológiája. (Más kérdés, hogy a valóságban ehelyett fegyverkezési verseny és geopolitikai sakkjátszma zajlott. Hruscsov álmát, a békés kommunista üdvözülés 1980-as határidejét Brezsnyev alatt csöndben el is felejtették.) Wal­ler­stein honosított posztmarxista elmélete azonban megfelelő Kádár-konform alap volt ahhoz, hogy a nem szabad akaratból indított gazdasági-társadalmi „kísérletet" jó színben, sőt szükségszerűnek tüntessék fel. Mindez nem csökkenti a pártállami elit azon tagjainak érdemeit, akik már jóval 1989 ősze előtt rájöttek, hogy a felzárkózás módja nem a nyugattal vívott verseny, hanem a nyugathoz, a globális rendszerhez való csatlakozás, de legalábbis közeledés minden tekintetben, „ahogy lehet".

Az Új legenda születik című kommentár (2009/45., nov. 6.) írója, Vizvári Béla roppantul megtisztelt azzal, hogy Adam Michnikkel, az 1989-es kelet-közép-európai események egyik főszereplőjével és koronatanújával egy sorban említ a „legendagyártók" között. Akik, úgymond, azt a téveszmét hirdetik, hogy 1989 első hónapjaiban senki sem gondolt kapitalizmusra. Vizvári Béla érvelése tökéletesen racionális önmagában, csak a tények cáfolják. A politikai valóságban ugyanis ritkán érvényesül a racionális döntések elmélete, és ez 1989 Magyarországán se volt másként. Valóban feltűnhetett volna mindenkinek, vagy legalább az értelmiség java részének, hogy vagy szocializmus van a gazdaságban, vagy kapitalizmus; hogy „nincs harmadik út", illetve „a pokolba vezet" (mint Mart Laar mondja); de nem tűnt fel. Ahogy az sem, hogy soha, egyetlen országban sem létezett demokratikus szocializmus, mégis ez volt mind az MSZMP, mind a la­ki­teleki és Jurta színházi MDF, mind jó néhány más, önmagát utólag „rendszerváltónak" minősítő szervezet deklarált célja. A kapitalizmus eljövetelére 1989-ben kormányoldalon és ellenzékben is csak egy elenyésző kisebbség mert vagy akart gondolni - valóban azok a többnyire közgazdász képzettségű emberek, akik látták, hogy harmadik lehetőség nincs. A többség, mondom, a szocializmust tartotta természetesnek, hozzászámítva, hogy amit nálunk harmadik útnak hívnak, általában szintén szocializmus, csak Marx (vagy Marx nevének említése) nélkül.

Vizvári Béla írja: „1989-ben... nem csupán háromoldalú tárgyalások voltak, hanem szakértői munkacsoportok is működtek." Nos, a szakértői megbeszélések a háromoldalú tárgyalások egyik szintjét alkották, a tárgyalások viszont két - politikai és gazdasági - ágon folytak (volna), mindkét ágon voltak tehát szakértői munkacsoportok. A gazdasági tárgyalások teljes jelentéktelenségbe süllyedtek, nem is nagyon voltak. A középszintű egyeztető bizottság összesen egy nyitó és egy záró ülést tartott, ahol - mint Ripp Zoltán is megjegyzi - a kormány és az ellenzék liberális technokratái voltak közös nevezőn, s a frontvonal köztük és a (korát megelőzően álcivil) Harmadik Oldal utópista szocialistái között húzódott. Mivel ráadásul a tárgyalások nem voltak nyilvánosak, a fideszes küldöttnek a Liska-modellről - egy kis szekta harmadik útjáról - alkotott véleménye akkor se jelentett volna semmit „a rendszerváltóknak", ha létezett volna ilyen kollektív alany, egy koherens embercsoport, amelyik céltudatosan „leváltotta a rendszert". De hát publicisztikák sorában próbálom bizonyítani, hogy nem létezett. Ez a legenda.

Bodor Béla helyzetelemzésével - A váltás és a változások (2009/46., nov. 13.) - teljesen egyetértek. Annyit jegyzek csak meg, hogy mindazok a bajok, amiket a „de nem történt rendszerváltás" tagmondattal foglal össze, a rendszerváltásnak is nevezett átmenet módjára vezethetők vissza. Az a fonák gondolat például, amely „a közoktatási intézmények működtetését az önkormányzatok kötelességévé teszi" (B. B. kiemelései) nem pusztán abszurd ötlet, hanem az 1989-as nyár végi kompromisszumnak megfelelően kétharmados törvény, és mint ilyen, 1990 óta gyakorlatilag megváltoztathatatlan (elméletileg nem, persze hogy nem). A néhány tetőcserép 1989. évi meglazulása miatt használhatatlanná váló, sorsára hagyott, majd két évtized múltán sok pénz és verejték árán lebontott falusi könyvtár a harmadik köztársaság tökéletes allegóriája.

A szerző további cikkei

LXVIII. évfolyam, 11. szám, 2024. március 14.
LXVIII. évfolyam, 8. szám, 2024. február 23.
LXVIII. évfolyam, 7. szám, 2024. február 16.
Élet és Irodalom 2024