Egy jelenség margójára

VISSZHANG - LIII. évfolyam 32. szám, 2009. augusztus 7.

Almási Miklós nem közgazdászként évek óta keresi a magyarázatot a globalizáció, azon belül a nemzetközi pénzügyi folyamatok és pénzügyi rendszer különféle jelenségeire, a mögöttük meghúzódó okokra, hajtóerőkre, érdekekre, általában az „újkapitalizmus" természetrajzára. Legújabb könyve,1 amelynek témája a mostani globális pénzügyi és gazdasági válság, egyenes folytatása az életmű említett vonulatának. Az előszó szerint a szerző a könyvét hangsúlyozottan nem szakembereknek szánta, a hétköznapi emberekkel szeretne szót érteni. Ez nagyon dicséretes cél, messzemenően egyet lehet érteni vele, mert sajnálatosan kevés a nagyközönségnek szóló tárgyszerű gazdasági és pénzügyi témájú könyv és folyóiratcikk, amely a nem szakemberek számára is érthetően magyaráz el bonyolult vagy annak tűnő összefüggéseket. E hozzászólás - a teljesség igénye nélkül - először azt vizsgálja, hogy a szerző mennyire teljesítette a maga elé tűzött célt a laikus nagyközönség tájékoztatásában. Ezután tartalmi megjegyzések következnek a könyv szemléletéről, egyes megállapításairól és következtetéseiről.

(A forma) Almási Miklós olvasmányos stílusa kétségtelen vonzerő a tájékozódni kívánó olvasó számára, bár bennem némi rossz érzést keltett a szerzőnek az előszóban tett azon megállapítása, hogy nem szereti a szakmai zsargont, amit azonban néha kikerülhetetlennek tart bonyolultabb jelenségek vizsgálatakor. Ettől függetlenül a stílus értékét nagymértékben lerontják a tartalmi hiátusok, a szövegben található sok pongyolaság és pontatlanság, amire nemrégiben megjelent recenziójában Várhegyi Éva is felhívta a figyelmet.2 Így például a szerző sokszor nem adja meg az általa használt angol szavak magyar megfelelőjét (peanuts, housing boom, start-up, melting pot, malaise, cash, cash-flow stb.). Én egyébként a közgazdasági fogalmak magyar megfelelőit szeretem használni, utalva az idegen (döntően angol) nyelvű formára, bár ezt a törekvést sok esetben nehéz érvényesíteni, főleg a betűszavak esetében. Ugyanakkor elismerem az ettől eltérő gyakorlat létjogosultságát.

Nagyvonalúan bánik a szerző a statisztikai mutatószámokkal. A 127. oldalon például arról ír, hogy „az amerikai autóeladások negyven-hatvan százalékos visszaesést könyveltek el... 2009 elejére tíz-tizenkét százalékkal csökkent az európai kivitel". Pontosan mikor és mihez képest? Éves, negyedéves vagy havi adatokról van szó? Hó/hó vagy negyedév/negyedév az összehasonlítás tárgya, vagy a tárgyévi periódust az előző év hasonló időszakához viszonyítja? Emiatt nem értelmezhetők az 54. és a 124. oldalon közölt mutatók sem. Sok esetben a szerző milliárdos összegeket említ a pénznem megadása nélkül (például a 157. oldalon). Több esetben következtetni lehet arra, hogy dollárról van szó, de euró is lehetne. Lehet, hogy mégis ezek miatt tartják egyes internetes blog­be­jegyzések nehezen olvashatónak a könyvet?

Mindennél súlyosabb hiányosság a felületes és pontatlan fogalomhasználat. Véleményem szerint a szakmai zsargon kerülése (magam sem lelkesedem ennek öncélú használatáért) nem ad felmentést a közgazdasági fogalmak ismerete és pontos használata alól. A könyvben például a depresszió a recesszió szinonimájaként szerepel (127. o.), holott két különböző, bár egymással kétségtelenül összefüggő fogalomról van szó. (A recesszió egy meghatározás szerint röviden a GDP csökkenése két egymást követő negyedévben az előző negyedévhez viszonyítva, a depresszió ugyanakkor elhúzódó, mély recesszió.)

A könyvben keveredik a de­ri­va­tí­vák, a határidős ügyletek, az opciók stb. forgalma. A 109. oldalon például a szerző azt írja, hogy az „opciós, a határidős és a derivatív ügyletek a mai pénzintézeti forgalomnak már nyolcvan-kilencven százalékát teszik ki". Hasonló keveredésre sok más példa található a könyvben (85. o. stb.). A derivatíva egy definíció szerint ugyanis származtatott termék, olyan szerződés, amelynek értéke valamilyen más termék, az ún. alaptermék vagy mögöttes termék (deviza, kamat, részvény, árucikk) áralakulásától függ. Eszerint az opciós és a határidős ügylet is derivatíva. Emellett még nagyszámú vitatható állítás olvasható a könyvben, ezekre terjedelmi korlátok miatt nem tudok kitérni.

(A tartalom) A terminológia szorosan összefügg a tartalommal. A szerző a származtatott termékek megjelenését és terjedését meglehetősen egyoldalúan, a spekulációval, tágabb értelemben az újkapitalizmus természetével magyarázza. Az újkapitalizmus három elemének a posztmodern pénzügyi eszközök hihetetlen burjánzását, a deregulációt (a szabályozott pénzpiacok felszabadítása a Bretton Woods-i egyezmény 1971. évi felmondásával, amit a berlini fal leomlása tett teljessé) és a globalizációt tartja. Tézise szerint a pénz mozgása elszakadt az áruvilágtól, nem az áru, hanem a pénztermelés határozza meg a fejlődés menetét.

Almási Miklós egyáltalán nem foglalkozik azzal, hogy a származtatott termékeket - miként az a pénzügyi tankönyvekben szerepel - a reálgazdaság szükségletei: a kockázatok mérséklésére irányuló törekvések hívták életre. Kétségtelenül igaz, hogy ezek a természetüknél fogva alkalmasak arra, hogy a hagyományos banki termékekhez képest sokkal testre szabottabb megoldást kínáljanak a befektetők hozam- és kockázat-elvárásaira, szempontjaira. A határidős piacok például hatékonyan közvetítik a jövőbeli árat a mai döntéshozók számára, ezáltal csökkentik döntéseik kockázatát és emellett még sok egyéb funkciót is ellátnak. A származtatott termékek árazásáról, az árazást meghatározó tényezőkről (mögöttes termék ára, kamatláb stb.) a könyvben egyetlen szó sem esik. Az olvasónak az a benyomása, hogy a derivatívák árát a piaci szereplők spekulatív módon, önkényesen, a kaszinóban szokásos módszerrel (a szerző használja a kaszinókapitalizmus kifejezést) határozzák meg, ami legfeljebb az általa említett pénzügyi instrumentumok egy részére lehet igaz.

Ezzel összefügg, hogy Almási Miklós a pénzügyi piacok szereplőit is igen egyoldalúan tárgyalja, nála ezek döntően spekulánsok, spekulációt folytató pénzügyi közvetítők, holott mindegyik szereplőtípusnak megvan a maga feladata, mert a pénzügyi rendszer egésze is csak akkor működhet rendesen, ha mindenki teszi a dolgát. A könyv szerzőjének soraiból az rajzolódik ki, hogy a spekuláció eleve rossz, pejoratív fogalom, üldözendő magatartás. Holott a szereplők első csoportja valamilyen reálgazdasági tranzakciót kíván végrehajtani. Könnyű belátni, hogy a GDP realizálásához bizonyos pénzmennyiségre van szükség. A második csoportba tartoznak az arbitrazsőrök, akik a pénzügyi piacok egyes szegmensei közötti ár-, árfolyam- és kamatláb-különbségeket használják ki kockázatmentes profit megszerzésének céljából. Megjegyzem, a szerző állításával szemben a devizapiacon, amely a leginkább likvid (azaz a szokásos tranzakciók nem térítik el lényegesen az eladási és a vételi árfolyamot), a legtökéletesebb (azaz nagyszámú eladó és vásárló van jelen) és a leghatékonyabb (azaz a piaci információk azonnal beépülnek az árfolyamokba) pénzügyi piac, jelenleg gyakorlatilag nem lehetséges arbitrázzsal profitra szert tenni. Igaz, ennek ellenére próbálkoznak ezzel bonyolult számítógépes kereskedési programok segítségével. A harmadik csoportot a reáleszközzel rendelkező résztvevők alkotják, akik fedezeti ügyletek segítségével csökkentik vagy küszöbölik ki kockázataikat (például a búzatermelő farmer a határidős árutőzsdén). A szereplők negyedik csoportját képezik a már említett spekulánsok, akik kizárólag a piaci várakozásokra alapozva, jelentős kockázatokat vállalva vesznek fel pozíciókat anélkül, hogy valamilyen reáleszköz lenne a birtokukban. A spekulánsok teremtik meg a fedezeti ügyletekhez szükséges likviditást, egyfajta biztosítási szerepet játszanak a fedezeti ügyletek számára.

Csaknem lehetetlen meghatározni, hogy adott időpontban, adott pénzpiaci szegmensben mekkora a részesedése az említett piaci résztvevőknek. Nem hiszem, hogy lenne valamilyen optimális arány közöttük. A spekulánsok tevékenysége, a spekuláció addig tolerálható, ameddig nem érinti a pénzügyi rendszer stabilitását, azon keresztül a reálszférát. A 2007 augusztusában kezdődött globális pénzügyi válság okai között kétségkívül jelentős súllyal szerepelt a spekuláció, illetve a szerző által is említett spekulatív pénzügyi eszközállomány.3 A Nemzetközi Valutaalap legújabb értékelése szerint világméretekben összesen 4,1 billió dollárra tehető a válság hatására potenciálisan leírásra kerülő pénzügyi eszközök állománya. Ennek kétharmada a bankokra jut.

Almási Miklós sajnálatosan figyelmen kívül hagyja a reálszféra és a pénzügyi szféra közötti kölcsönhatásokat, a pénzügyi közvetítő rendszer utóbbi évtizedekben bekövetkezett fejlődésének, a pénzügyi innovációknak a reálszféra kiszolgálásában, a tőkeallokáció javulásában játszott szerepét. Végül is a válságra adott magyarázata kimerül annak megállapításában, hogy annak oka a felduzzadt pénzügyi szektor és a posztmodern pénzügyi instrumentumokkal való felelőtlen kaszinózás. Hivatkozik ugyan Hyman Minskyre (56. o.), de nem ismerteti a szerző válságciklus-elméletét, ami szerintem - Almásival ellentétben - meggyőző és árnyalt magyarázatot ad a jelenlegi pénzügyi válságra.

A továbbiakban könnyű dolgom van abból a szempontból, hogy a szerző kommentárokkal kiegészítve több fejezetet vett át korábbi, 1995‑ben megjelent könyvéből4, amire később Csontos László, Király Júlia és László Géza hosszabb tanulmánya is reflektált.5 A cikk Almási Miklós nézeteire vonatkozó kritikája, amelyet a szerző a jelek szerint nem vett figyelembe legújabb könyve megírásakor, s jelenleg is aktuális.

Véleményem szerint Almási Miklós könyve rossz könyv, még akkor is, ha az eladási statisztikák esetleg mást mutatnak (erről nincs ismeretem). Nem azért, mert - egyetértve Várhegyi Éva bírálatával - nem ad választ a címben feltett kérdésre, nevezetesen hová is tűnt az a rengeteg pénz, hanem azért, mert gyenge szakmai alapokon nyugszik, tele van pontatlansággal, vitatható megállapítással. Felszínes, így sokak számára könnyen felfogható magyarázatot ad a válságról, ezáltal megtéveszti és félrevezeti a téma iránt érdeklődő laikus közvéleményt. Tapasztalataim szerint a téveszmék, a torzítások, a félreértelmezések tartósan bevésődnek a közvélekedésbe, terjedésükhöz hozzájárul az internet, józan magyarázatokkal ugyan lehet érvelni ellenük, de rossz hatékonysággal.

(A másik kritika és a jelenség) Weiss János Almási Miklós tárgyalt könyvéről írt bírálata (A sok pénz, ÉS, 2009/29.) további adalék a félrevezetéshez. Ezt írja: „A magyar közgazdászok ragyogó teljesítményre képesek, ha intellektuális önéletrajzukat kell megírniuk (Kornai János), vagy a reformáció és az ellenreformáció történelmi trendjeit kell felvázolniuk (Lengyel László), vagy a fenntartható gazdasági növekedésről kell értekezniük (Erdős Tibor). De ha a mostani gazdasági válságról van szó, semmi, de az égvilágon semmi mondanivalójuk nincs. (...) Az első könyvet a válságról egy filozófus-esztéta, Almási Miklós írta." Weiss János tájékozatlansága - hogy finom legyek - elképesztő. Kornai János életművének egyetlen darabját ismeri. Nem tudja, hogy a Pénzügyi Szemle idei 2-3. száma a válsággal foglalkozik (a szerzők között Erdős Tibor is szerepel Szakolczai György, Rácz Margit, Győrffy Dóra, Magas István, Asztalos László György mellett), a korábbi számok többek között Nagy Gyula, Práger László és az én írásaimat közölték. Az ÉS szintén rendszeresen közölt a válság különféle aspektusait taglaló cikkeket. Weiss János nem olvassa a Külgazdaság és a Hitelintézeti Szemle című folyóiratot sem, az utóbbi egy egész tematikus számot szentelt (2008/5.) a válság mibenlétének, szabályozási összefüggéseinek, a kiútkeresésnek, de nem hallott Andor László könyvéről, Király Júlia és szerzőtársai6 cikkéről sem. A felsorolás tetszőlegesen folytatható. Mindez megkérdőjelezi Weiss Jánosnak a témával kapcsolatos kompetenciáját. Recenziója egyébként éppen az általam bírált felszínes egyoldalúságokat emeli ki értékként. Mindezek után nem csoda, ha Dévényi Tibor kitűnő szatirikus könyve, a Dr. Ezésez Géza karrierje ötlik fel, ahol az Az életmű és kritikája című fejezetben az írja: „Az Életmű elválaszthatatlan a kritikájától. Együtt fakad a magjából, együtt nő, terebélyesedik. Lehetetlen lenne külön tárgyalni a Művet és külön a Kritikáját, annyira összeforrottak, hogy végül is szinte egyetlen egységet alkotnak."7


1
Almási Miklós: Hová tűnt az a rengeteg pénz? Válságkönyv. Athenaeum, Budapest, 2009

2 Várhegyi Éva: Válságkönyv dokufikciókkal. Mozgó Világ, 2009/6. 89-92. o.

3 Global Financial Stability Report. Responding to the Global Financial Crisis and Measuring Systemic Risks. International Monetary Fund, Washington DC, 2009 április, 30. o.

4 Almási Miklós: Napóra a Times Square-en. A pénz forradalma. T-Twins, Budapest, 1995

5 Csontos László-Király Júlia-László Géza: Az ezredvégi nagy borzongás. Közgazdasági Szemle, 1997. július-augusztus, 569-596. o.

6 Király Júlia-Nagy Márton-Szabó E. Viktor: Egy különleges eseménysorozat elemzése - a másodrendű jelzáloghitel-piaci válság és (hazai) következményei. Közgazdasági Szemle, 2008. július-augusztus, 573-621. o.

7 Dévényi Tibor: Dr. Ezésez Géza karrierje avagy Tudósok és rágcsálók http://www.szote.u-szeged.hu/expsur/krit.htm

A szerző további cikkei

LXI. évfolyam, 36. szám, 2017. szeptember 8.
LXI. évfolyam, 27. szám, 2017. július 7.
LXI. évfolyam, 21. szám, 2017. május 26.
Élet és Irodalom 2017