Valami a pályázatokról

Kovács Zoltán az ÉS múlt heti belső vezércikkében (Élet, Áthidalják, 2009/29., júl. 17.) fontos kérdést vet föl a pályázatok átláthatóságával, tisztaságával kapcsolatban. Sajnos rossz alkalomból, rossz következtetésekkel és rossz modorban.

Retkes Attilát az SZDSZ elnökévé választották, s ebből az alkalomból valaki - az internetről ma már köztudott, hogy történetesen az ÉS szerzői köréből - korrupcióval, kéz kezet mos típusú pályázati pénzlenyúlással denunciálta. Retkes politikai fellépését magam is balszerencsésnek, elhibázottnak és reménytelennek látom, de ez a vád minden eddig nyilvánosságra került adat alapján mondvacsinált.

Kovács írásában követi az újságírás egy - hogy is mondjam? hangulatcsináló - nemét, amellyel szemben szokott általában föllépni. „Több lapban is megjelent, hogy az SZDSZ új elnöke az elmúlt években 145 millió forint támogatást kapott az alaptól [Nemzeti Kulturális Alap] úgy, hogy közben a zenei szakmai kollégium tagjaként bele tudott szólni a döntésekbe" - ismétli meg azokat a vádakat, amelyeket a cikk megírása idején már minden pontban megcáfoltak. Igaz, e cáfolat egyik eleme lesz a kritika tárgya, de mivel írása egyik helyén sem találom azt a felismerést, hogy a pályázatoknak tárgya van, a támogatást nem a pályázó kapja személyes céljaira, hanem egy program, egy vállalkozás, amelynek megvalósulását a törvények szerint szigorúan igazolni kell, ezért azt kell hinnem, hogy Kovács osztja és terjeszti azt a közkeletű demagóg nézetet, hogy minden sikeres pályázat a lenyúlás egy fajtája.

 Majd egy újabb hangulatos kitérő következik a magyar pályázati kultúra azon szokásáról, hogy a pályázó saját kuratóriumához ad be pályázatot, s az elbírálás idejére elhagyja a termet, nem szavaz. Igaz, köztudottá vált, hogy ennek sincs köze a szóban forgó ügyhöz, amelyet Kovács a következő fordulattal ismer el: „Még jó, hogy nem oda pályázott, ahol ő maga is ül..." Ezzel szemben a Nemzeti Kulturális Alap egyik kuratóriumához pályázott, miközben egy másik kuratóriumának tagja volt. Ez - Kovács szerint - „más, de alig más".

A Nemzeti Kulturális Alap egyes kuratóriumai szervezetileg tökéletesen függetlenek egymástól, döntéseiket önállóan hozzák, s az őket koordináló, valamint stratégiai döntéseket hozó főkuratórium (amelynek jelenleg tagja vagyok) pályázatokat nem bírál el.

Kovács azon a véleményen van, hogy aki egy kuratórium tagja, az nemcsak saját kuratóriumához, hanem sehova sem pályázhat. Ilyen szabály nincs és nem is lehet. Morális követelésként megfogalmazható, de abszurd dolog fölényesen szembesíteni a törvények szerint eljáró, tájékoztatási kötelezettségét teljesítő hivatalnokkal, az NKA elnökével („Harsányi [László] a jelek szerint más véleményen van..."). S amikor azt olvasom, hogy „ehhez önzetlen szakemberekre van szükség, akik rosszul lesznek a gondolattól, hogy abból a pénzből, amiről szavaznak, akár csak áttételesen is juthat nekik, családjuk valamelyik tagjának, a családtag valamely barátjának, a családi barát valamelyik barátjának, a barát családjának", akkor megint csak oda jutok, hogy a fennkölt moralizálás mögött az a kevéssé morális, cinikus meggyőződés áll, hogy a pályázati pénzek személyek tollasodását, nem pedig arra érdemes vagy érdemtelen programok megvalósítását szolgálják. A magyar közélet rossz állapotban van, de pályázati rendszerét nem lehet Orbán Viktor családi ampelológiai vállalkozásának trükkjei alapján megérteni.

A magyar kultúra kis kultúra, a pályázatokat megalapozottan és tekintéllyel elbírálni képes szakemberek száma szűkös. Az állami támogatás továbbra is a mecenatúra meghatározó formája. A Kovács-féle főszabály (aki pályázatot elbírál egy helyen, az máshová sem pályázhat) elnéptelenítené vagy dilettánsokkal töltené fel a kuratóriumokat. Bizonyos területeken - például a képzőművészet vagy a zene területén (de nem egy magyar nyelvű zenei folyóirat támogatása esetében) - elképzelhető volna, hogy igen nagy költséggel külföldi szakemberek döntsenek. Más területeken - például a magyar irodalom esetében - ez elképzelhetetlen.

Helyesebb az összeférhetetlenség, átláthatóság formális szabályaihoz ragaszkodni (vagy azok további szigorítását szorgalmazni), mint nem létező ügyeket abszolutista moralizáló lózungokkal fölfújni.

S valami arról is, hogy én honnan beszélek. Az elmúlt években az a megtiszteltetés ért, hogy néhány kuratóriumban, zsűriben részt vehettem. Meghatározott ideig elnöke voltam a Soros Alapítvány könyv-kuratóriumának, tagja az OTKA Filozófiai Bizottságának, s mint említettem, most tagja vagyok az NKA főkuratóriumának, ahol a képző- és iparművészeti kuratóriumot felügyelem (de döntéseibe természetesen nem avatkozhatok be). Soha nem pályáztam, de Kovács tesztjén én is elbukom, mert a Holmi című folyóirat, amelynek egyik szerkesztője vagyok, tagságom idején is benyújtott pályázatot az NKA Irodalmi Kuratóriumának, s meg is kapta azt az összeget (pontosabban valamivel kevesebbet), mint amit az előző években. Sőt, amikor hat év után idén leadtam terjedelmes művészetfilozófiai könyvemet, akkor ugyan világossá tettem kiadómnak, hogy szerző szerez (de nem pénzt), azt azonban nem tudtam - s bár nem tudtam róla, nem is akartam volna - megakadályozni, hogy a kiadó pályázattal próbálkozzék az NKA illetékes kuratóriumánál, amelyhez semmilyen szervezeti közöm nincs, s tagjai közül - ha jól tudom - senkit nem ismerek.

Az összeférhetetlenségről, az „áthidalások" kiküszöböléséről, a szakemberek kuratóriumi tagságáról, a benyújtott pályázatokról számos helyen - az NKA-n belül is - mélyebb és körültekintőbb gondolkodás folyik, mint amilyenről Kovács Zoltán ezúttal tanúságot tett.