Zárójelbe tett nők

Az ÉS-kvartett legutóbbi, Kukorelly Endre Ezer és 3 című regényéről szóló beszélgetésére szeretnék reagálni (ÉS, 2009/27., júl. 3.). A fenomenológia alapvető módszertani elve a világ zárójelbe tevése, redukciója. Ezzel az eljárással azt akarta elérni Edmund Husserl, hogy a világ dolgai puszta fenoménként, látványként mutatkozzanak meg számunkra, anélkül, hogy létükre vonatkozóan állást foglalnánk. Ami így feltárul a fenomenológus tekintete előtt, az a maga eredeti értelmében, igazságában s pusztán a szemlélő és egyben átélő személyére vonatkoztatva legyen jelen. A világ így egyes szám első személyű intencionális élményfolyammá válik, melyet a transzcendentális ego lát el értelemmel. Az egész zárójelesdi arra fut ki, hogy a dolgok végső jelentése, eidosza feltáruljon. De elég ebből az amúgy is obskúrus bölcseletből, az egésznek csak azért lehet jelentősége az itt feladott kontextusban, mert úgy látom, Kukorelly regényének beszélője is valami hasonló műveletet hajt végre.

Zárójelbe teszi a nőket, sőt, rögtön kettőbe, biztos, ami biztos. De mintha a narrátornak még így is több gondja lenne a nőkkel, mint Hus­serl­nek az egész világgal: a nemiségétől megfosztott transzcendentális ego akkurátusan címkézi a dolgokat - a férfi (hím) meg csak néz. Nézi a nőket (jó, nem csak nézi), és nézi saját magát: saját viszonyát a nőkhöz, ám dehogyis képes egyértelmű lényegformákig eljutni. A bezárójelezés eredménye ugyan a fenomenológiai módszerhez hasonlóan az egyes szám első személyű tapasztalat leírása, ám korántsem bármiféle tudományosság regulatív elveinek engedelmeskedve, hanem éppenséggel azt felmutatva, hogy ezen viszonylatokban képtelenség bármiféle rendszert megalkotni. Emberünk kimond valamit, amit majd a rákövetkező bekezdés rögtön megcáfol. Ennyiben Husserl jobban „ledominálja" a dolgokat, mint narrátorunk, aki ugyan mindenféle módokon bánik a nőkkel, de legalább beismeri az egésznek a problematikusságát, és még ha meg is fogalmaz olykor banális igazságokat, de ezeket felülírja egy újabb viszony, újabb tanulságokkal. Nincs egységes álláspont, nincs egységes stratégia, egységes beszélő. Zavar van, tanakodás, esetlenség, fájdalom, öröm, szenvedés, meg macsózás is van, persze. De mindez zárójelben.

Rejtély is van, ami a végére sem oldódik fel, mert hogy is oldódhatna az fel bármilyen végérvényes válaszban, ami férfi és nő között történik? Márpedig ennek lehetséges módozatait mutatja fel a regény, narrátorunk ügyeit hol az Anna Karenina, hol mindenféle főistenek afférjaira applikálva, s olykor igen lapos bölcsességeket megfogalmazva. A főhős nem túl reflektált: noha folyamatosan figyeli magát, és akkurátusan regisztrálja élményeit, naplót vezet, és igen: szenved, meg néha jó neki, és örül is, de valahogy az egész élményfolyam megreked a primer történések szintjén. Az volt az érzésem, hogy valamiféle önkorlátozás érvényesül itt: sem az érzelmekbe nem megy bele túlságosan, sem pedig intellektuálisan nem haladja meg a lapos bölcsességek szintjét. Majdnem elhiszem a narrátornak, hogy kínlódik olykor a szerelemtől, de még a saját érzelmeihez való viszonya is redukáltan jelenik meg, valami szenvtelen távolságból figyeli, mik történnek vele. Persze, akár be is lehet dőlni az ilyen mondatoknak: „Szerelem, szerelem, kimegyek a konyhába, hallgatom, milyen furán zümmög és zörög a hűtőszekrény" (173). S van még sok nagyon jó mondat a regényben. De az iróniát magam is nagyon hiányolom. Milyen jót tett volna, hiszen sok helyzetet csak az irónia képes megmenteni, márpedig a férfi és a nő közti viszony sokszor mentésre szorul.

De azért mégsem győz meg ez a férfi arról, hogy tényleg nagyon szerelmes olykor, és máskor meg tényleg nagyon szenved, mert - ahogy Margócsy István is utal rá - ez a pesti Don Giovanni szentimentális. A szentimentális ember nem érez, hanem érzeleg, nem a másik iránt vannak érzései, hanem magának örül, vagy magát sajnálja. Akár a kapcsolatairól van szó, akár az öregedésről, akár a kamaszkoráról: mindenekelőtt saját magával van elfoglalva. Ahogy Horváth Györgyi is írja kritikájában, hiányzik ebből a regényből a romantika. S hozzátenném, hogy az érzékenység is hiányzik belőle. Nemcsak a mindenkori másik, de saját maga irányában is. S hiába hangzik el, hogy hősünk célja: „végére járni annak, hogy igazából mit kezdenek egymással férfiak és nők" - ezt nagyon is sokatmondóan így fejezi be: „konkrétan én velük" (122.). Nincs más szempont és nézőpont, csakis a sajátja, és ebből szerintem soha nem fog kiderülni, hogy férfi és nő mit tud kezdeni egymással, hiszen a női pozíció szinte teljesen ki van iktatva. Ami pedig marad a nőből, az megreked a közhelyek szintjén - amint erre a kvartett tagjai is többször utaltak. A nők érthetetlen módon szépítkeznek, elrohannak, s még ha elismeri is, hogy „bonyolultan jobbak", akkor sem saját maguk okán és jogán jelennek meg kapcsolatban, hanem mint a férfi élményeinek korrelátumai és konstrukciói. Aki ugyan a végére akar járni ezeknek a dolgoknak, ám éppen ezen önkorlátozás és egyszers­mind önmagára korlátozás miatt egészen biztosan sohasem fog. Nemhogy a végére járni, de még elkezdeni sem tudja igazán.

A nőknek nincs hús-vér jelenlé­tük. Ezért is olyan megtévesztő az alcím, szerintem ugyanis nem sok szó esik a női szívről. Csak annyi, mint bármi másról, és egyáltalán nincs kitüntetett helyzetben. Nyilván provokatív szándékkal került ez a főcím alá: a szív hagyományosan az érzelmekre utal, csakhogy itt inkább érzelgés van. De abban sem vagyok biztos, hogy bármilyen, a női szívre vonatkozó állítást csak egyféleképpen lehetne értelmezni. Azt mondja: „a nőkben rejlő szív húsdarab" (180). Ez inkább bombasztikus kijelentés: szentenciának sok, igazságnak kevés.

Abban egyetértek Angyalosi Gergellyel, hogy brutálisan őszinte megnyilvánulások vannak ebben a könyvben, ám nekem korántsem volt olyan érzésem, mintha az olvasó arcába lennének vágva olyan dolgok, amiket „nem szokás ilyen nyíltan kimondani". Ahhoz ez kevés, s annyi, de annyi mindent kimondtak már a XXI. század elejére a szexualitásról, hogy nagyon rafináltan lehetne ezekhez valami izgalmasat hozzárakni. Semmiféle tabut nem sértett meg ez a könyv szerintem, és a beharangozásokkal ellentétben semmi botrányszagot nem érzek körülötte. Akkor lenne szó ilyesmiről, ha az esztétikai megvalósulás szinkronban lenne a provokatív szándékkal. Lehetett volna ebből egy sokkal izgalmasabb igazi „maszkulin" regény is: a férfitestnek és a férfiszexualitásnak a regénye. Egyetértek Kálmán C. Györggyel, aki szerint itt nagyon kevés szó van a testről és az érzékiségről. A regényben éppúgy le van tiltva a „szeretkezés" szó, mint Sade orgiáiban a gyereknemzés céljára szolgáló misszionárius póz. Persze, sok minden nem szavakon múlik, de az ember egy idő után egészen egyszerűen megunja, hogy a szexualitás kulcsszava - ahogyan Károlyi Csaba mondja - a baszás. Vagy a szopás. Egy csomó minden történik ezek körül, egy csomó nővel, de végül minden egyes viszony erre szűkül be. S még egyszer: milyen jót tett volna némi irónia és játékosság!

A házasság problémájának kérdésében is igen hiányzik számomra a reflexió, mely a narcisztikus hím figuráját árnyalná. A hátsó borító véleményem szerint igen árulkodó e tekintetben. A nőkhöz való viszonyulás két lehetséges módozatát látjuk itt, melyek afféle alapértelmezett beállításnak tűnnek: az egyik az édesanyja kezét fogó kissrác, a másik pedig a nőket egy szempillantás alatt levetkőztető hím. Két sztereotípia, két véglet, melyek együttes jelenléte garantálja a kielégületlenség fenntartását, a boldogság folytonos elodázódását. Így se jó, meg úgy se. Se egy nővel - noha a pasi kísérletet tesz hosszabb együttélésekre, melyek felbomlása nagyon is megviseli -, se sok nővel. Az édesanyjával él - a többi nő jön és megy. Az apjáról is megtudunk egyet s mást - nevezetesen, hogy még idősen is szép férfi, és folyamatosan csalta az anyját -, s így tálcán kínálja magát egy pszichologizáló olvasat lehetősége. De pont ettől olyan átlátszó.

Van néhány nagyobb szerelem, vagy valami afféle - ezért sem éreznék jogosnak egy olyan értelmezést, hogy ez a „férfigép" csak kihasználja és tárgynak tekinti a nőket. Néhány szerelem egy életre elég, a köztes időkre meg ott vannak az egyéb ügyek egyéb nőkkel. Ahogyan Ká­ro­lyi Csaba is megjegyzi: „így van, a nők bizony önként és dalolva csinálnak itt mindent". A nőknek ugyanúgy jó, vagy ugyanúgy rossz - vagy ha nem is ugyanúgy, de valóban nincsenek „ledominálva". A pasi is meg a nők is kétségbeesetten rohangálnak valami után, közben bántják egymást meg magukat is. Szóval bonyolult és zűrzavaros minden, s ennyiben valóban nagyon őszinte a könyv. Nem is hiszem, hogy nagyon akarni kéne, hogy rend legyen ezekben a viszonylatokban. Csak ahhoz, hogy tényleg a végére lehessen járni ezeknek a fölöttébb komplikált dolgoknak, fel kéne számolni a zárójelek biztonságot nyújtó fedezékét.