Ne bántsd a Magyart!

Kőszeg Ferenc mostanában emlékeket publikál, és mindig újra meglep memóriájának tévedhetetlen szelektivitásával. Minden darabja ugyanarról szól: miért volt őneki élete minden polémiájában mindig igaza. Elve: holtakról rosszat vagy semmit, az élők pedig nem érdemelnek jobbat.

Olyan elfogult és pontatlan írást (Sakk! Matt? ÉS, 2008/33., aug. 15.), mint a Magyar Bálintról szóló háromlepedőnyi kompromat (ez az orosz sajtó szava az ál-leleplező sározásokra), nemhogy kollégáról, hanem senkiről nem engedtek volna át a szamizdat Beszélőben a szerkesztők, Kőszeg és kollégái.

Kőszeg portréja Magyar Bálintot kutatóként, ellenállóként, párt- és demokrácia-alapítóként, parlamenti politikusként, országreformáló szakminiszterként, s végül a politikától visszavonulóban lévő személyként egyaránt egyszerre ábrázolja győzelemmániás diktátornak és jágói intrikusnak.

Ott kezdődik, hogy agrárszociológusként Magyar nem a nincstelenek, hanem a kulákok sorsával foglalkozott, ami Kőszegnél annak bizonyítéka, hogy mindig is csak a győztesek érdekelték, sőt maga a győzelem. Ez nettó ökörség.

Ott folytatódik, hogy ellenzékiként - "arisztokratikus hajlamának megfelelően" - Magyar "nem akart belemerülni az ellenzéki mozgalomba", megvetette a "kis stencilforgató gyerekeket". Ez újfent nettó ökörség, hiszen ha Magyar úgy dönt, hogy nem "arisztokrata" lesz, hanem nyíltsisakos ellenzéki, akkor nem tudta volna ellátni szupertitkos összekötői feladatát a mozgalom legsűrűjében a fő stencilforgató, Orosz István mellett.

Eddig a tollpróba. Magyar nem jár jobban azzal, hogy Kőszeg elvárásának megfelelően a nyolcvanas évek végén lekapja az arisztokrata sapkát, és felteszi a közéletit. Ettől kezdve az lesz a baj vele, hogy túlságosan is elmerül a mozgalomban, képtelen otthagyni a kormányzást és visszavonulni ősei birtokára.

Pedig Kőszeg ismeri Magyar Bálint jellemének egyik legmeglepőbb és talán legrokonszenvesebb vonását, amelyet miniszteri megbízatásai előtt legfeljebb gondossága, céltudatossága, szervezői tehetsége és szenvedélyessége sejtetett. Amikor "megszerezte" az oktatás modernizálásának feladatát, amelyre egész "arisztokrata" előéletében predesztinálva érezte magát, csapot-papot otthagyott, szinte apolitikussá vált. Ő Karinthy cirkuszi hegedűsének fordítottja. Annak ki kellett tanulnia az akrobataságot, hogy aztán, egyszer, fenn a trapézon, előhúzhassa kicsiny hangszerét és eljátszhassa a zseniális dallamot. Magyar, épp fordítva, azért gürcölte végig a hosszú éveket kampányok élén, hogy aztán győztesen lemehessen a pincébe alapot betonozni, távol minden zajtól és tapstól.

A cikk alaptézise, hogy Magyar maga létrehozta, majd lerombolta az SZDSZ-t, csupán félig igaz. Voltak ott többen is, mindkét munkafázisban. (Leginkább Kis János szerepének említését hiányolom, aki a 80-as években az ellenzéki mozgalom fő tekintélye volt, a pártnak azután első elnöke, majd legnevesebb elhagyója lett.)

Viszont Magyar Bálint valóban egyedülálló, gyakran egyszemélyes vezetője volt olyan történelmi átalakulásoknak, amelyekre az ország büszke lehet, és lesz is egy objektívabb, hálásabb utókorban. Ezeket az alkotásait Magyar (értelemszerűen, hiszen maradandóak) nem is rombolhatta le.

A rendszerváltás például nevét is, programját is tőle kapta. 1989-ben Magyar szerkesztette A Rendszerváltás Programja című híres Kék Füzetet, az SZDSZ - és az új Magyarország - első pártprogramját. Kőszeg kegyes memóriája kompilátori rangot engedélyez Magyarnak, a műről pedig ennyi a mondanivalója: "a későbbi választási kampányban jól használható szöveg lett". Valójában a valóságos rendszerváltás egész menete - vagyis az ellenzék összefogása, a kerekasztal-tárgyalások, a pártállam leépítése, a közjogi átalakulás - szinte szóról szóra a Kék Füzet forgatókönyve szerint ment végbe.

Hasonlóképpen maradandó Magyar Bálint-alkotás a felsőoktatási reform vagy a kutatás és fejlesztés finanszírozási reformja - ezekre gyakorlatilag egy szót sem veszteget Kőszeg.

Ezeken kívül és ezek szolgálatában, mintegy munkaeszközként, valóban egyik fő létrehozója volt az SZDSZ-nek is, amely azonban, lévén párt, nem is lehet maradandó.

Kétségtelen, hogy Magyar ragaszkodása reformeri álmaihoz hozzájárult ahhoz a sok-szerzős megítélési hibához, hogy az SZDSZ nem lépett ki a Horn-kormányból, amikor részvétele az országnak már nem használt, a pártnak pedig ártott. Nem is döntés volt ez, hanem a hiánya. Magyarnak legalább bocsánatos oka volt a maradásra: elmélyülten dolgozott egy nagyon jó ügyért. Nem akarózott az akaratát és a tehetségét bevetnie azért, hogy abbahagyhassa a munkát, amelyet joggal gondolt a magyar felzárkózás előfeltételének.

Az SZDSZ-t Kőszeghez ebben-abban hasonló harcos intellektuelek alapították, s ez Magyar Bálint bármely szerepe mellett is elegendő a végzethez. Kőszeg azonnal lekommunistázná az SZDSZ-t, ha ez a párt egyszerre csak fideszesen megfegyelmeződne, fennmaradását öncélnak tekintené, és azt el is tudná érni. Guinness-rekordot döntött az SZDSZ, amikor első elnöke megtagadta, hogy parlamenti képviselő legyen. Max Weber felül a sírjában azt hallván: van olyan párt, mely notórius vezetetlensége, anti-vezér-kultusza ellenére majdnem választást nyert, s húsz év után még mindig jelen van.

Célok szolgálatára létrejött, tagjaitól ilyennek elvárt párt volt mindig is az SZDSZ, de parlamenti és önkormányzati jelenlétével erőteljes érdekszférája is támadt, mint minden meggyökeresedett pártnak. Az SZDSZ belülről jött értelmiségi kritikusai, a néhai Eörsi István, Tamás Gáspár Miklós, Bauer Tamás és Kis János főleg azzal békélnek meg nehezen, hogy a politikának legalább olyan erős sikertényezői a vezérszemélyek, mint a vezérlő célok, s a politika művészete nélkül erkölcse sincs a politikának. De Kőszeg Ferenc az egyetlen közöttük, aki ugyanazon a cikken belül képes támadni pártja egyik vezetőjét akkor is, ha a fennmaradás érdekében le-letér az ideális célok ösvényéről, meg akkor is, ha mamlasz módon a célok világában él. Magyar Bálintról szóló cikke mintapéldája ennek a katyvasznak.

Nem a bűnök, hanem a tények világába tartozik, ha időközben kikopott Magyar alól az SZDSZ, a jármű, amelyet a tehetséges, egyszerre gyakorlatias és vizionárius politikus megépített, amellyel sokáig közlekedett az országon bütykölvén, és amelyen bizony tengelyt is cserélt, ha kellett. Ha igaz Kőszeg sejtése, hogy az SZDSZ immár országbütykölésre és közlekedésre alkalmatlanná vált, akkor ezért igen kis részben felelős Magyar. Sokkal inkább azon kevesek közé tartozik, akik máig elműködtették, és jó célra használták.

Az építőeszközök kevésbé maradandóak, mint a segítségükkel emelt építmények. Ez a pártokkal, a demokráciák fontos építőeszközeivel is így van, különösen, ha csak kevés olyan formátumú politikusuk van, mint amilyen Magyar Bálint. Célpontnak is ők a legkiválóbbak - támadta-e már valaki is Kőszeg Ferenc politikai teljesítményét?