A vértanúkról még egyszer

Az 1956-os kivégzettekről, vértanúkról, mártírokról, hősökről tárgyszerű vitát is le lehetett volna folytatni, ám e lapban két hete megjelent cikkemmel (Az 56-os vértanúk, ÉS, 2008/26.), meglepetésemre igencsak kihoztam a sodrából az egyébként mindig rendkívül nyugodtnak tűnő dr. Horváth Miklóst, a XX. Század Intézet hadtörténészét, a Terror Háza Múzeum szakértőjét (Vértanúkról, ÉS, 2008/27.). Pedig ezúttal is elkelt volna egy kis higgadtság.

"Eörsitől eltérően a Terror Háza Múzeum a kivégzett hősök életrajzi adatait egyenként mérlegre tette, és úgy döntött, hogy nem veszi fel közéjük azokat, akik bizonyíthatóan köztörvényes bűncselekményeket követtek el." Öt említett személyről van szó (Erdész József, Jakab András, Nagy Lajos, Sipos Zsigmond és Zsendovics László). Horváth hangsúlyozza, hogy bűncselekményeiknek nem volt közük a forradalmi eseményekhez, de azt elismeri, hogy mind az öten részt vettek a forradalomban. De Gombos Lászlót a Terror Háza Múzeum feltette a Hősök Falára, aki a mellőzött öt résztvevőnél semmivel sem bizonyult feddhetetlenebbnek. A forradalommal kapcsolatos tevékenysége minimális volt (össze sem vethető például Zsendovicséval), ám 1957 augusztusában megölte barátját, Edei Jánost, hogy pénzét elvegye.

Dr. Horváth nagyokat hallgat az általam említett lincselőkről, önbíráskodókról, akik szintén a Hősök Falán pompáznak. Noha tevékenységük a forradalommal függött össze, jó érzéssel aligha lehet hősöknek nevezni őket.

A Terror Háza Múzeum szakértője szerint 1956-os hősök azok a fegyverrejtegetésért halálraítéltek (Herczeg József, Katona István és Pólya Ferenc Sándor) is, akiknek 1956-os szerepükről semmilyen bizonyítékunk nincs. Ha önmagában a fegyverrejtegetés is hősi tett - amivel én nem értek egyet - miért nem került fel a Hősök Falára például Góbor Ferenc, Kopcsó Gyula, Nautsch Rudolf vagy Papp István?

Dr. Horváth szerint a forradalom hőse Nagy András is, aki egyéni érdekből, pénzért szolgált információkkal a nyugati hírszerzőknek a szovjet csapatokról. A forradalom igazi hősei ez ellen valószínűleg tiltakoznának. A lényeg, hogy Nagy tevékenysége sem függött össze a forradalommal, ám a megtorlás kíméletlensége nem csak a forradalmárokat érintette. Ebben az értelemben Erdélyi Gyula az 1956 áldozata, és nem hőse, mivel koncepciós váddal, politikai indítékból ítélték halálra 1959 márciusában.

Dr. Horváth így fejezi be gondolatmenetét: "...az ő tevékenységüknek [a három fegyverrejtegetőről, a kémkedő Nagy Andrásról a bizonyíték nélkül elítélt Erdélyi Gyuláról van szó] politikai, vagyis forradalmi [kiemelés: E. L.] jellege egyértelmű". Tehát dr. Horváth nem kevesebbet állít, mint azt, hogy azoknak az 1956 utáni pereknek, amelyeknek politikai jellege volt, automatikusan a forradalommal kerülnek szoros összefüggésbe. Ezzel a logikával az 1956 után szintén politikai okokból kivégzett Francia Kiss Mihály és számos háborús bűnös is felkerülhetne a Hősök Falára.

A Terror Háza Múzeum szakértője a 2006-os kötetemre, 1956 Mártírjaira is hivatkozik, mivel az 1956 utáni kivégzetteket - a morális szempontokat figyelmen kívül hagyva - mártíroknak neveztem. "Eörsi másokon kéri számon azt, amit ő maga nem végzett el" - állapítja meg. Ám dr. Horváthot túlságosan elragadta az indulat, szelektíven olvasott, hiszen én az általa megbírált cikkemben ezt is írtam: "...ez volt a kiadóval kötött (rossz) kompromisszumom eredménye". Tehát a megállapítása így lett volna korrekt: Eörsi másokon kéri számon azt, amit önmagán is számon kér.

Dr. Horváth cikkét a vitánkhoz nem is kapcsolódó, rosszindulatú, sőt tisztességtelen személyeskedéssel folytatja: "...Eörsi az 1956-os Intézet kutató csoportja által felkutatott és rendszerezett, az 1956. Kézikönyve - Megtorlás és emlékezés (1996) [Kézikönyv III.] című kötetben publikált anyag részeit jelentette meg, minden jogosultság, hivatkozás és köszönet nélkül." E közlés azért inkorrekt, mert dr. Horváth pontosan tudja - tőlem -, mi volt e kötet megjelenésének története.

Szándékával ellentétben azonban nagy segítséget nyújtott, mivel végre-valahára lehetőségem adódik - a honlapomon (www.eorsilaszlo.hu) kívül - az alábbiakat közzé tenni. (A kiadványom 2006-os megjelenése óta ezzel sajnos eredménytelenül próbálkoztam.)

E könyv megjelentetését elsősorban azért tartottam fontosnak, mert először mutathattam be a kivégzettek arcképét. (Gyűjteményemből egyébként a Terror Háza Múzeum is bőven profitált, amelynek mellesleg nem csekély szakmai segítséget is nyújtottam - társadalmi munkában.) Másodsorban közölni akartam a kutatásaim eredményét, amely számos ponton eltért az addig megjelent opusoktól. 2005 decemberében leadtam az említett kötet kéziratát a Rubicon főszerkesztőjének, Rácz Árpádnak. Fél év múlva, az anyag nyomdába kerülése előtti estén Rácz felhívott, és kért, hogy írjak egy új előszót, az eredeti helyett. Én pedig ahelyett, hogy átgondoltam volna, hogy ez milyen következményekkel jár, minden további nélkül szót fogadtam. Ez volt a legsúlyosabb baklövésem, emiatt ki tudja, hányadik vesszőfutást kell elszenvednem, de megérdemlem. (Nem mentség, de tény, hogy a kézirat leadása után fél évvel, az évfordulós sodrásban ezer más üggyel is foglalkoztam.) Az eredeti előszavam többek között az alábbi mondatot tartalmazta: "A kísérőszövegek megírásához, az adatok feltárásához jórészt alapkutatásokat végeztem, de jelentős mértékben a Kézikönyv III. kötetre is támaszkodtam, tehát köszönettel tartozom Szakolczai Attilának és munkatársainak."

Dr. Horváth mindezt nagyon jól tudja. Azt is, hogy a Kézikönyv III. munkatársai közé tartoztam, de egyébként ő is.

A névsorom olyan kutatási anyagon alapszik - írja a bírálóm -, amelynek jelentős része nem a sajátom. Pontosítsunk: a 228-ból 21 életrajz megírásában támaszkodtam a Kézikönyv III.-ra, a többi 207-et saját kutatásaim alapján írtam meg, ezt bizonyítani is tudom. Erre utal az is, hogy az általam elkészített lista nemcsak a Terror Háza Múzeum Hősök Falától tér el, hanem az 1996-ban kiadott Kézikönyv III.-tól is.

Dr. Horváth végszava alaptalan rágalom: állításával ellentétben az Élet és Irodalom a Terror Háza Múzeum tevékenységének bírálata nélkül is nyilvánvalóan lehozta volna cikkemet (Az 56-os vértanúk). Ha dr. Horváthot nem a paranoiája vezérelné, észrevette volna, hogy az az írás elsősorban nem a Terror Háza Múzeumot, hanem a Magyar Köztársaság kormányának megbízásából készült kiadványt kritizálta.