A múzeum, a Kogart és az állam

Mióta Hiller István bejelentette, hogy három éven át jelentős összeggel támogatja a Kogart gyűjteményének bővítését, számos bírálat érte a nyilvánvalóan téves logikán alapuló miniszteri döntést. A közvetlen kritikán túl elsősorban Sasvári Edit cikke (Kinek árt és kinek biznisz?, ÉS, 2008/14.) nyújtott szélesebb, a magyar képzőművészeti intézményrendszer strukturális problémáit is kirajzoló áttekintést. Erre a lehetséges utakat és fejleményeket felvázoló, de inkább kérdező, mint megmondó írásra válaszolva Gyárfás Péter (A pénzelt mű[vészet], ÉS, 2008/16.) újabb fontos területeket vont be a vizsgálatba, miközben a magán- és közgyűjtemények funkcióit, és a rendszerben betöltött szerepüket több ponton vitatható módon állította egymás mellé (alá-fölé). Az alábbiakban e két cikkből kiindulva, három kérdés köré csoportosítva próbálom meg rendszerezni a múzeum-magángyűjtő-állam háromszögében megbúvó általános intézményi problémákat.

1) Milyen múzeumra lenne szükségünk?

A kérdés itt természetesen a művészeti múzeumokra vonatkozik, azon belül is a kortárs vagy legalábbis a II. világháború utáni művészettel foglalkozó intézményekre (bizonyos szempontból ideértve a Műcsarnokot is, ami per def. nem múzeum). A messzire vezető kérdésre tartalmi szempontból adható válasz tulajdonképpen már évekkel ezelőtt megszületett, amikor a később kudarcba fulladt tervről, a Modern Magyar Művészeti Múzeumról szóló vitában világossá vált: elengedhetetlen lenne kortárs művészetünk méltó bemutatása mellett a XX. század második felének mértékadó prezentációja is. Erre a kétirányú, de egybefonódó igényre akkor sem, azóta sem született megfelelő építészeti, illetve intézményes válasz. Ugyanakkor időközben kiderült, hogy a raktáron (műteremben, párna alatt) szunnyadó remekművek most Gyárfás Péter által is felvetett problémája ugyanahhoz a - nemzetközi példákból is ismert - legendakörhöz tartozik, amelyhez a művészettörténészek (kritikusok, múzeumigazgatók) klikkje által mozgatott kánonírói összeesküvés mítosza. Kiderült, hogy a minőségi előrelépéshez elsősorban nem a raktárakban (padlásokon) kellene körülnézni, hanem egy új szemlélettel a magyar művészetet nemzetközi viszonyrendszerbe kellene állítani.

Szintén egyszerűsítésekre kényszerülünk, ha a kérdést a múzeumok működésének problémája felől ragadjuk meg: a jelenlegi múzeumi intézményrendszernek elsősorban egy komoly felmérésen alapuló és hosszú távú elképzeléseken nyugvó struktúraváltásra lenne szüksége. A dráguló műtárgypiacon a bürokratikusan nehézkes, szegényedő múzeumok már most esélytelenek a többi, tőkeerős és céltudatos szereplővel szemben; a változást néhány éven belül ki fogja kényszeríteni a piac, amely ma is éppúgy befolyásolja az egyes intézmények kiállításpolitikáját, mint gyűjteményezését. A Sasvári Edit cikkében megfogalmazott kérdés - "a múzeumok számára mikor nyílik meg a piacosodás lehetősége" - nyilvánvalóan a jogi és finanszírozási struktúra átalakítására vonatkozik. Maguk a múzeumok, amelyeket fenntartóik az utóbbi években egyébként a rendszer nagy ívű átalakítása helyett folyamatos létszámleépítésekkel próbáltak működőképesebbé (?) tenni, sohasem fogják maguk kezdeményezni ezt az átalakulást - ahogy ezt Gyárfás Péter számon kéri rajtuk -, hiszen se belső energiájuk, se külső felhatalmazásuk nincsen; erre csak tulajdonosuk vállalkozhat.

2) Milyen Kogartra lenne szükségünk?

A kérdés nyilvánvalóan szemtelen és feltehetetlen, hiszen ki mondhatná meg manapság egy magángyűjtőnek, mit tegyen? Ugyanakkor van a felvetésnek egy jól körülhatárolható polgári hagyománya, amely szerint a nyilvánosságnak elvárásai lehetnek a gyűjtővel szemben.

Ideális esetben természetesen egy mecénás-Kogartra lenne szükség, nem hivalkodó, de adományozó és letétekkel operáló, gáláns gyűjtőre. A polgári ideál megtestesítőjére, aki magángyűjteményét nagyvonalú és szakmailag támadhatatlan koncepció mentén építi, hogy aztán később csak egy kis réztábláról, egy halk köszönetnyilvánításból vagy egy új múzeumi szárny avatásából derüljön ki, hogy létezik. Persze az ideális esettől igen messze vagyunk: manapság a látványos akciók, a látogatói rekordok, "a barbár zsenik ... és mások", a "gyorsabb, flexibilisebb és vonzóbb" intézmények korában nehéz elvárni, hogy a kilencvenes évek magyar bankárvilágának szülötte a régi nagypolgári ideáloknak feleljen meg.

A közel ideális mecénás a műalkotás sokszor megénekelt - a szegény művésztől a szegény múzeumig ívelő - "megtisztulási" folyamatát tartja mozgásban: ő mossa le a mű árujellegét azzal, hogy a művésztől megvásárolja az alkotást, majd odaajándékozza a köznek, vagy letétbe helyezi azt az államnál. A megtisztuláshoz a "Nemzeti Kortárs Gyűjteményt" meghirdető, majd a "nemzeti" jelzőt visszavonó Kogart esetében hozzátartozik még a jótékonyság (árverés?) és a fiatalok gyámolítása (vásárlás a Derkovits-ösztöndíjasoktól?). Míg azonban a gyűjtő a szegény művészt ebben a konstrukcióban kisegíti, addig a szegény múzeumot cserbenhagyja, hiszen a részben közpénzből vásárolt mű ott marad a bankár - igaz, a köz számára is nyitott - házában.

Lehetséges, hogy az ideális eset nem is létezik, ezért egy olyan reális mecénás alakját idézném föl röviden, aki korántsem működött "csendben", működése azonban - elsősorban az állam és a gyűjtő viszonyát tekintve - áthallásra ad alkalmat. Amikor az aacheni csokoládégyáros (és művészettörténész), Peter Ludwig először amerikai pop art, később klasszikus avantgárd, még később kortárs német és kelet-európai művekből összeállított kölcsöncsomagjaival, letétjeivel és adományaival számos múzeum gyűjteményében meglévő hézagot betömve a német művészeti élet megkerülhetetlen alakjává vált, sokan meglepődtek, hogy egyetlen gyűjtő milyen rövid idő alatt tehet szert a kultúrpolitikusok számára is döntő jelentőségre. A szakmai kritika kezdettől fogva nem bánt vele kesztyűs kézzel, hiszen felismerték, hogy személyében nem választott és így nem is kontrollálható (magán)ember vált az ország egyik leghatalmasabb művészetirányítójává.

Stratégiája tulajdonképpen csak egyszer mondott tragikus módon csődöt: amikor magángyűjteményéből nemzeti alapítványt akart létrehozni. Az ajánlat egyrészt hihetetlenül nagyvonalú volt: Ludwig minden vagyonát bevitte volna az új, nemzeti intézménybe, amelynek rajta kívül részese és irányítója lett volna a szövetségi állam, a tartomány és Köln városa is. A konstrukció szerint az állam és Észak-Rajna-Vesztfália évente nagy összegekkel támogatta volna az alapítvány további bővülését. Hosszas előkészítés után azonban a politikusok úgy vélték, hogy Ludwig ezáltal szinte kulturális miniszteri hatalomra tenne szert, ezért megfagyasztották az ötletet. Ezen a rövidlátáson felháborodva a gyűjtő végül az alapítvány törzsét képező kéziratgyűjteményt Amerikában adta el. A Gettytől kapott pénz aztán a nyolcvanas évek elején új irányokat adott az intézményesülésnek, közvetve ebből születhetett meg a budapesti Ludwig Múzeum is.

3) Milyen államra lenne szükségünk?

A kérdés nyilván még messzebb vezethetne, mint az eddigiek, így szűkítsük le így: mit tehetne az állam ebben a helyzetben? A helyzet tulajdonképpen az üzleti és a közgyűjteményi szféra kapcsolatának megteremtéséről, az állam újfajta szerepéről szól: míg korábban nagyvonalú polgárok és nemesek adományaiból virágzott a művészet, majd később maga az állam vállalt mindent magára, addig most eljött a valódi arts and business kora.

Az állam feladata ebben a rendszerben nem állna másból, mint a csatornák kiépítéséből: közelebb kellene hoznia a múzeumokat a piachoz és a piacot a múzeumokhoz. Ha gonosz akarnék lenni, azt mondanám, ehhez nem elég, hogy valahová lehelyezünk egy nagy halom pénzt, és meghirdetjük a Csatorna Évét. Erre a feladatra ugyanis az államnak nem a pénzosztás a legjobb eszköze, főleg akkor nem, ha a mecénásokhoz való közeledésből született Művészetek Palotája törlesztése negyedszázadra lebénítja a kulturális költségvetést. A legjobb, de ugyanakkor legkevésbé látványos eszköz a közvetett szabályozás, ezért egy hosszú távon gondolkodó, a közvetett eszközökért (szerencsejáték bevételeinek kulturális felhasználása, jól előkészített kulturális alap, közgyűjteményi adományok esetében adóleírás stb.) keményen és tudatosan harcoló kulturális kormányzatra lenne szükségünk. Olyan államra, amely észreveszi a csendes, esetleg nemzetközi kitekintéssel rendelkező magángyűjtőket, áttekinti a műkereskedelem fellendítésének jogi lehetőségeit, mérlegeli a szponzori aktivitás élénkítésének indirekt módszereit, átgondolja a művészeti tömegszervezetek, egyesületek és szövetségek szerepét és támogatását, egyszóval a centralista művészetpolitikát decentralizálja, viszont kétszer átgondolja, amit tesz.