Maradsz, aki voltál

Egy nép, társadalom vagy nemzet reakcióit alapkarakterét végső soron az formálja, reakcióit az a mód határozza meg, ahogyan felfogja és magába olvasztja az őt létében érintő megpróbáltatásokat. Azok a népek, társadalmak és nemzetek, amelyek a törzsi mentalitás jegyében működnek, végzetes csőlátásban szenvednek. E korlátozottság miatt tapasztalataikat főként a kudarc, gyűlölet és reményvesztettség érzése uralja.
Több mint ezeréves történelme során Oroszország tragédiája abban nyilvánult meg, hogy a puszta túlélésért vívott állandó küzdelem közepett sem a folytonos fejlődésre, sem az értelmes nemzeti megújulásra nem nyílt számára tér. Sőt, az ország 1905 és 1991 közötti véres történelme azt bizonyítja meggyőző erővel, hogy legfőbb küldetésének a cári önkényuralom és a kommunizmus is Európa kulturális gyökerű történeti megosztottságának fenntartását tartotta egyfelől - másfelől pedig azt, hogy a fejlődésében akadályozott orosz civilizáció nyomorának fenntartásához időt nyerjen. Végül azonban a Szovjetunió megbukott, mert bukásra volt ítélve, csakúgy, mint a cári abszolút monarchia.
Ahogy I. Péter önkényuralma és Sztálin szovjet birodalma sem volt más, mint a nyugati modernség karikatúrája, Jelcin "új Oroszországáról" is hamar kiderült a szánalmas igazság; a képviseleti demokrácia, a szabad versenyes gazdaság és a jogállamiság üres utánzatának bizonyult. A nép eközben pedig még szegényebb lett, mint azelőtt, mivel a Szovjetunió nem valami hirtelen támadás hatására semmisült meg, hanem fokozatosan esett szét a nyolcvanas években. Teltek a nihil napjai, az emberek egyre durvábbak és gyűlölködőbbek lettek - a birodalom újfent hátraarcot mutatott a történelemnek. Erre a kínlódásra kínált megtévesztően könnyű és kevéssé fájdalmas megoldást Jelcin radikális populizmusa: fogjunk mindent a kommunista nómenklatúrára, és irtsuk ki őket szívbaj nélkül. A Nyugat felé mindezt serény hajbókolással cicomázta föl: látszólag határtalan csodálattal adózott az amerikai politikai elvek, gazdasági erő és kulturális kreativitás előtt, valójában őt és cinkosait legkevésbé sem érdekelte a demokrácia, a magán- és köztulajdon, valamint a pártatlan bíróság iránti tisztelet. Nem meglepő tehát, hogy Jelcinnek sem sikerült modernizálnia Oroszországot.
Amikor Putyin 1999 nyarán hatalomra került, ugyanazt a feudális államot örökölte, amely a cárok és a kommunisták idején is fennállt. Politikai szándéka igen egyszerű volt: helyreállítani az állami elnyomó szervek hatáskörét, és ezáltal megmenteni az országot a fenyegető káosztól vagy akár a teljes összeomlástól. A cél elérését a faji indulatok felszításától remélte, és kisvártatva meg is indult a második csecsen háború. Ennek eredményeképp Oroszország megkezdte immáron ismerős alászállását az idegengyűlölet önemésztő mélységeibe. Ekkor már nem kellett látnoki képesség a következmények előrejelzéséhez. A sajátosan orosz alvilág - a minden idegen dologtól való irracionális félelem, az előítéletek, az alaptalan hisztéria, a mániákus Amerika-gyűlölet és az örökké kísértő "idegen ördög" képe: ez mind az ostromlott nemzeti identitás mítoszának feltámasztását szolgálta.
A demokrácia, a szabad versenyes kapitalizmus és a jogállamiság elleni kampány gőzerővel haladt előre. Putyin szocialista demagógiájának célkeresztjében a gazdagok (oligarchák), a zsidók (judeobolsevikok, judeoplutokraták), a nyugati multinacionális vállalatok, a nemzetközi pénzintézetek, a NATO-bővítés és az állítólag a washingtoni katonai-ipari komplexum által generált "új fegyverkezési verseny" délibábja álltak. Mindez abban segítette Putyint, hogy vízszintes síkba terelje az orosz társadalomban vertikálisan ható feszültségeket és ellentmondásokat: tehát szabadjára engedje a rezsim megreformálását célzó, alulról jövő nyomást és átirányítsa azt az ősi gonoszra, azaz mindenkire, aki nem orosz. Ily módon Putyin rasszizmusa nemcsak egy etnikailag tiszta "mi"-t határozott meg az erkölcsileg alacsonyabb rendű "ők"-kel szemben, hanem ez utóbbiakat a teljes orosz közösség hivatalos ellenségének rangjára emelte. Az orosz szerencsétlenség gyökere és a reformok elmaradásának végső magyarázata így tehát nem Oroszországon belül, hanem rajta kívül keresendő. Ennek megfelelően a bűn lényegénél fogva nem lakozhat Oroszországban; az ország nyomoráért csakis a külföld okolható, ma éppúgy, mint régen.
Valójában Oroszországot továbbra is egy ragadozó uralkodó osztály tartja vissza fejlődésében. Putyin hirtelen-gazdag udvari oligarcháinak egyetlen valódi szempontjuk van: hogyan osszák el egymás közt az állam meglepően nagy olaj- és gázbevételeit. Időtlen idők óta ez a helyzet, hiszen a politika Oroszországban mindig is zérus összegű játszma volt, és a régi szokások nehezen kopnak, ha egyáltalán: az uralkodó urak lopnak, sikkasztanak, derékig merülnek a korrupcióba és a pénzmosásba. Mondani sem kell, hogy példájukat egy teljes társadalom követi. Elvégre, az orosz erkölcsiség megkérdőjelezhetetlen ősi axiómája szerint egy bűnözőt könnyebb féken tartani, mint egy becsületes állampolgárt. Tehát Putyin Oroszországában a bűnözői tevékenység továbbra is alapfeltétele a politikai megbízhatóságnak, mint ahogy a politikai hatalom is alapfeltétele a meggazdagodásnak. Ily módon nem kell félnünk kijelenteni, hogy az uralkodó osztály nagy részben szélhámosok, gyakorló bűnözők és könyörtelen maffiózók gyülevész hada.
Az amerikai politikusok, különösen a kongresszusi képviselők, szándékosan ügyelnek rá, hogy tájékozatlanok maradjanak az orosz kormányzat működésének dolgaiban, nehogy a szembenézés aláássa candide-i optimizmusukat. Nem tágítanak azon hitüktől, hogy a politikai beavatkozás és gazdasági nyomás valamely kombinációja végül termékenynek és üdvösnek bizonyul. Nem számít, hogy miközben figyelmüket a Putyin-rezsim mutatványai kötik le, így a politikai, gazdasági és kulturális színtéren erővel véghez vitt központosító intézkedések éppen a jóval fontosabb stratégiai és nemzetközi kérdésekről feledkeznek meg. Az amerikai kormányzat, szövetségeseink, és egyáltalán, a külvilág szem elől tévesztik az újjáéledő fenyegetés valódi nagyságrendjét és alapvető okait.
Az oroszok szénhidrogén-gazdaságból fakadó nemzetközi rámenőssége a felszínen az amerikai-orosz stratégiai verseny új fejezetét harangozza be: zsarolják Európát a gázszállítmányok visszatartásával, támogatják Iránt és annak terrorista szövetségeseit a Közel-Keleten, vonakodnak együttműködni a G8 többi országával Afrikában és Dél-Amerikában. Ezen újabb fejlemények erősítik a gyanút, hogy Oroszország újfent a rosszfiú szerepére tör, akitől nemcsak szomszédainak, hanem az egész világnak rettegnie kell. Ugyanakkor, azon az engesztelhetetlen törekvésen kívül, hogy visszahozzák a cári és kommunista elnyomás legsötétebb napjait, Putyinnak és kegyenceinek nincs elképzelésük Oroszország jövőjéről. Az orosz és nyugati propagandával ellentétben Putyin se nem művelt, se nem a szavak mestere. Ez a "kis ember" helyre akarja állítani az elveszett birodalmat és annak hajdani dicsőségét, de csak halvány fogalma van arról, hogyan is érje el magasztos céljait. Végső soron ő és utóda is bukásra van ítélve. Stratégiai szempontból Oroszország örök vesztes marad, mert politikai túlélését csak saját népe terrorizálásával tudja biztosítani, és ennek a bizánci politikának a kiterjesztése napjaink globalizálódó világára - egyenlő az öngyilkossággal.
Annak tehát minimális a valószínűsége, hogy Oroszország újból a szuperhatalmak sorába lép. Úgy tűnik rémlik azonban, vége a hidegháború utáni két évtized viszonylagos nyugalmának. Oroszország és a Nyugat viszonyát hideg fejjel kell elemezni, a helyzetre megfelelő választ kell adni. Ennek a vállalkozásnak pedig kötelező feltétele az intellektuális őszinteség. Először is: a belátható jövőben a demokrácia oroszországi propagálása annyit ér, mint halottnak a csók. Másodszor: mentalitásában Oroszország nem európai állam, és, ami még rosszabb, soha nem is lesz az. Lelkében örökre ortodox keresztény, azaz keleti társadalom marad. Az oroszok szemében a Nyugat mindig is egy kívánatos szépség lesz, fantáziák, gyűlölet és rajongás tárgya, de távol a valódi szerelemtől és elköteleződéstől. Harmadszor: mondhatnak akármit a rangos politikusok, politikai elemzők és médiaguruk, a jelenlegi orosz pénzügyi és gazdasági fellendülés múlékonynak ígérkezik. Egyszerűen szólva, a hirtelen jött energia-boom sokkal inkább átok, mint áldás Oroszország jövőjére nézve.
Az Egyesült Államok fő politikai célja nem lehet más, mint az orosz fenyegetésnek kitett baráti országok és szövetségesek védelme - különösen Európában. Oroszországnak tudnia kell, hogy az Egyesült Államok következetesen mellettük áll, és nagyra becsüli a szabadság és a szuverenitás iránti elkötelezettségüket. Ebbéli törekvéseiben Amerikának rendíthetetlen határozottságot kell tanúsítania, és nem szabad megfeledkeznie a reagani hagyatékról. Jobb Oroszország csak helyi fejlődés eredményeképp jöhet létre. Remélhetőleg eljön a felvilágosodás, és átformálja ezt a tragikus és megkínzott országot. Addig, második és egyben utolsó elnöki mandátumának lejártával, Putyin majd választ magának egy utódot, rendez neki egy választási színjátékot, de természetesen az új elnök továbbra is az ő bábja marad. Putyin maga átveszi az AOA Gazpromot, és így de facto megőrzi Oroszország fölötti abszolút hatalmát. És a valódi és hamis cárok földjén az élet megy tovább, ahogy eddig.
Radványi Miklós

(A szerző 1977-1990 között az Egyesült Államok Kongresszusának egyik főtanacsadó­ja, jelenleg a Frontiers of Freedom Institute alelnöke)