Robin Hood, hol vagy?

Különvélemény a szegregációról és a romák oktatásának eddigi "eredményeiről"

Az ÉS-ben közzétett néhány elemzés (Bonifert Mária: A mór megtette, a mór mehet..., 2006/22.; Kadét Ernő-Sárközi Gábor: A részvétel a fontos!, 2006/26.) alapján azt hihetnénk, hogy a romák oktatása területén a törvényhozás és a minisztériumi gyakorlat szintjén minden rendben van, további teendők nem szükségesek.

A közoktatásban dolgozó terepmunkásként meggyőződésem, hogy a jelenlegi oktatásfinanszírozás kimondottan szegregációpárti, egyes törvények és rendeletek - bár jó szándékuk megkérdőjelezhetetlen - nem gátolják, hanem elősegítik a szegregáció további terjedését, az Oktatási Minisztérium egyes esetekben tanúsított törvénysértő gyakorlata pedig kifejezetten erősíti a szegregációt, akadályozza a romák tanulását. Remélem, hogy ez a szegregációt elősegítő és törvénysértő gyakorlat lezárul. Nekünk pedig, romáknak és nem romáknak, törvényhozóknak és alkalmazóknak, pedagógusoknak és diákoknak azonnal cselekednünk kell, mert tömegével fordulhat elő az, ami Olaszliszkán történt.

(A finanszírozásról) Szinte már közhelyszámba megy, hogy az alacsony életszínvonal, a munkanélküliség, az iskolázatlanság, a rossz egészségügyi és lakáskörülmények, valamint a roma lakosság arányszáma az egész országban erős korrelációt mutat. A közoktatás jelenlegi finanszírozása arra épül, hogy minden egyes önkormányzat a tanulók után azonos összeget kap. Ez az úgynevezett normatíva vagy fejkvóta. Mivel a normatívákból származó bevételek nem elegendőek az oktatási intézmények fenntartásához, az állam különféle más bevételeket enged át az önkormányzatoknak (illeték, súlyadó, szja átengedett része, iparűzési adó stb.). Azokon a településeken, ahol a lakosság szegény (ezeken a helyeken magas a roma lakosság arányszáma), ezek a bevételek jelentéktelenek.

A helyzet megoldása egyszerű lenne: a mindenkori költségvetési törvényben kevesebb részt kellene átengedni az szja-ból, illetékből, súlyadóból és iparűzési adóból, és az alapnormatívákat ennek arányában, de legalább a tisztességes és biztos finanszírozás arányában kellene juttatni minden fenntartónak. A hangsúly itt a "minden" szón van. Teljesen természetes lenne tehát, hogy ugyanazt a normatívát kapja meg a szegény és a gazdag önkormányzat vagy az egyházi és a magánfenntartó is. Ennek forrása - a fennen hirdetett szolidaritási elv alapján - a gazdag önkormányzatoknak átengedett bevételek csökkenése kell hogy legyen. Kuncze Gábor, az SZDSZ elnöke már 2005 őszén felvetette a közoktatási intézmények szektorsemleges támogatását, magyarán, hogy az önkormányzati, magán- és egyházi fenntartású iskolák diákjai után a fenntartók azonos normatívát kapjanak. Gyurcsány Ferenc miniszterelnök úr újraválasztása után ehhez hasonló gondolatokat fejtett ki. A 2006. évi költségvetési törvény nem ezeken az elveken alapult, sőt 2005. január 1-jétől 2006. december 31-ig (24 hónapon át) egyetlen fillérrel sem emelkedett semmiféle oktatási normatíva. Ugyanakkor minden iskolafenntartónak kötelezően előírtak 2005 folyamán 12 százalék, 2006-ban pedig hat százalék pedagógusi béremelést. Elképzelhető, hogy milyen nehézségeket okozott változatlan finanszírozás mellett a közoktatási intézmények fenntartása a szegény, romák által lakott önkormányzatoknak.

Csak reméltük, hogy a 2007. évi költségvetés már új elvek alapján készül el. Szükség lenne az alapnormatívák 25 százalékos emelésére, amit minden iskolafenntartó meg kellene hogy kapjon, ugyanakkor ennek megfelelően csökkenteni kellene a gazdag településeknek átengedett bevételeket (illeték, súlyadó, szja átengedett része, iparűzési adó stb.). Ez a finanszírozás egy fillérnyi állami többletkiadással sem járna, ugyanakkor szektorsemleges és igazságos finanszírozás lenne. De ki az, aki ezt javasolni meri a parlamentben? Van-e annyi szolidaritás, igazságérzet a parlamenti többségben, hogy erről gondolkodni merjen?

Robin Hood kellene ide, aki elvesz a gazdagoktól, és odaadja a szegényeknek. De amíg az Országgyűlésben többségben vannak a régiók, megyék, megyei jogú városok és a gazdag települések képviselői, amíg a gazdagok a hangadók, addig lehet azt mondani a településeknek, hogy az állami normatívát egészítsétek ki az átengedett bevételekből. A Cserehát, Dél-Baranya vagy a Bereg romalakta falvainak elképesztő nyomorából pedig már fel sem ér a minisztériumokig több százezer Tiborc panasza: de hát mit engedtek át nekünk? Illetéket? Az nincs. Súlyadót? Az csak kivetve van, nagyon-nagyon kevés, de senki nem fizeti be, néhányan még járnak rossz autókkal, de műszaki vizsgája már egyiknek sincs. Személyi jövedelemadót is átengedtek? Kilencvenszázalékos munkanélküliségnél az semmi. Átengeditek az iparűzési adót is? Nagyon köszönjük, de az sincs nálunk. Miből tartsuk fenn az iskolát, óvodát? Kellene felnőttek általános iskolája is, kellene esti szakközép, esti gimnázium, de miből?

A jelenlegi finanszírozás, bár a romaprogramok rengeteget kozmetikázhatnak rajta, mindenképpen romaellenes, és a szegregáció további terjedésének ad táptalajt. Mindenki tudja, hogy százszorosan, ezerszeresen fogjuk megfizetni mostani fukarságunkat, szolidaritásunk hiányát, sőt, máris fizetjük, munkanélküli-segélyek, jövedelempótló támogatások, egyéb juttatások formájában. Máris fizetünk érte a bűnözés növekedésével, a települések fokozódó etnikai szegregációjával, olyan családokkal, ahol már felnőtt egy nemzedék úgy, hogy soha senki nem dolgozott a családban, nem is tudják, milyen ez az életforma, szörnyű higiéniai és egészségi állapotok uralkodnak, és hihetetlen méreteket ölt a tudatlanság. Fizettünk érte a borzalmas olaszliszkai tragédiával, amelynek következményeit - ne legyen igazam - évtizedekig fogjuk elszenvedni.

Ezért kérdem: többségben lesznek-e végre a köztársaság parlamentjében a Robin Hoodok, vagy megint a nottinghami városbírók osztják a pénzt?

(Az etnikai szegregációt tiltó törvények és a gyakorlat belső ellentmondásairól) Nem akarom kétségbe vonni az etnikai szegregációt tiltó törvények megalkotóinak jóindulatát, de sok rendelkezés a szubjektív jóindulat ellenére objektív módon a további szegregációt segíti elő.

Különösen aggályosnak érzem a Magyar Bálint nevével fémjelzett oktatáspolitikának az elmúlt négy év során a hátrányos helyzetűek - és ezen belül különösen a magyarországi romák - iskolai integrációját célzó intézkedéseit. Ezek közül különösen szerencsétlen és kontraproduktív a szabad iskolaválasztás korlátozása. Ennek eredményeképpen, ahogy Bonifert Mária írja (ÉS, 2006/22.), "a külön iskolákban, külön osztályokban való >>felzárkóztatás<< helyett az integrált, közös oktatási formát támogatják, melyben különböző hátterű és képességű gyerekek tanulnak együtt". A cél nemes és állítólag "régen bevált Európa fejlettebb országaiban". Üdvözlendő a törekvés, amely szakítani kíván a roma gyermekek indokolatlan gyógypedagógiai osztályba sorolásával.

A gond az általános iskolai osztályok kialakításával kezdődik. Lehet-e, szabad-e egy iskolának az elsős tanulók vélt vagy valós, de mindenképpen valahogyan megállapított szellemi képességei, esetleg eltérő szocializációs szintje alapján eltérő tanmenetű osztályokat indítani? Természetes, hogy az etnikai alapon történő besorolás tilos, de miért lenne tilos a képességek alapján való besorolás pont itt, amikor előtte és utána éppen a hatékonyság növelése és a továbbhaladás eldöntése érdekében folyamatosan minősítjük a tanulókat. Az első évfolyam előtt iskolaérettségi vizsgálat dönt arról, mehet-e már az óvodás iskolába. Miért ne dönthetne az iskola arról, hogy eltérő képességű tanulóit más-más csoportokban, osztályokban kívánja oktatni, ha ezzel valóban elősegíti az osztályok, csoportok és a diákok fejlődését? A negyedik év végén újabb minősítés következik: néhányan mehetnek nyolcosztályos gimnáziumba, a többség nem. Ezt az elkülönítést már csak kevesen bírálják.

A kérdések és a feladatok ebből a szempontból vizsgálva más hangsúlyt kapnak. A legfontosabb természetesen most is az, hogy megakadályozzuk az etnikai alapon való elkülönítésnek még a lehetőségét is. Itt ki kell térnem az Élet és Irodalomban megjelent, Ujlaky Andrással készített interjúra (Rádai Eszter: Munkanélküli-képzés közpénzből, 2005/40.), amelyben szó esik egy miskolci angol-magyar iskoláról, ahol egyes osztályok már az első évfolyamtól angolul tanulnak bizonyos tárgyakat, míg más osztályokban nem is tanítanak angolt. Ezzel nem az a gond, hogy az iskola szétválasztotta a diákokat, mert elképzelhető, hogy képességeik alapján ez így helyes. Nem helyénvaló visszafogni azokat, akik gyors haladásra képesek. A probléma kettős: ha az iskola etnikai alapon válogatott, az megengedhetetlen, elfogadhatatlan, de ezt nem bizonyítja az a tény, hogy jelenleg bizonyos osztályokba milyen arányban járnak romák és nem romák. Aki a településen meglévő etnikai arányokat akarja viszontlátni minden egyes osztály etnikai összetételében, az egy új numerus claususra vágyik. A probléma másik oldala az, hogy az iskolának, önkormányzatnak, az államnak kutya kötelessége a gyengébb képességű gyerekekből kialakított osztályok kiemelt támogatása, a felzárkózás és az átjárhatóság biztosítása, nagyobb pénzeszközök és taneszközök, képzett pedagógusok ideirányítása által. Nem azért, mert az ilyen osztályokba esetleg sok roma gyermek jár, hanem azért, mert ezek a diákok jelenleg gyengébb képességűek, de hogy megtalálhassák a számukra elérhető legmagasabb képzettséghez vezető utat, az mindannyiunk, az egész ország közös érdeke.

Vizsgálni kell tehát, hogy a besorolás korrekt, etnikai szempontoktól mentes volt-e. Nem érv az, hogy a gyorsabb haladásra, bővebb tananyagra tervezett osztályokban valakik szerint több a nem roma, mint a roma. Be kell tudni bizonyítani, hogy ebbe a "jobb" osztályba azért nem került be a jó képességű, mert roma, viszont bekerült a sokkal rosszabb képességű azért, mert nem roma, és ezt a felháborító szegregációt helyben, azonnal orvosolni kell. Az etnikai szegregáció megszüntetése csak konkrét esetek és nem statisztikai táblázatok megvizsgálásával lehetséges. Meg kell értenünk, el kell fogadnunk, hogy a statisztika és a szociográfia nem maga a valóság. Bár sokan nagyon szeretnék, nem úszható meg az aprólékos terepmunka és ennek komoly költségei.

Ebben a témakörben utolsónak egy már klasszikussá vált, jellemző és nehéz esetet említek még, a jászladányi alapítványi iskola kérdését, amelyen, mint az állatorvosi beteg lovon, az egész folyamat rémségei megfigyelhetők. Az említett Ujlaky-interjúban felmerült, hogy a szülők 96 százaléka nem akarja, hogy a gyermeke az iskolában roma gyermek mellett üljön. Nem vagyok hajlandó elfogadni ezt a "komoly szociológiai vizsgálaton" alapuló adatot, két okból sem. Az egyik ok nyilvánvaló: hatszázaléknyi roma lakossággal számolva rasszistának állítjuk be a nem roma szülői társadalom teljes egészét, valamint még kétszázaléknyi romát, akik a teljes roma társadalom egyharmada. Ez az adat mindenképpen finomításra szorul, nem lehet reprezentatív, és magában hordozza önnön képtelenségét. Nyilvánvaló, hogy a szülők nagy többsége így fordította le magában a kérdést: Szeretné-e, hogy gyermeke a lehető legjobb iskolába járhasson, ahol képességeit a lehető legnagyobb mértékben ki tudja bontakoztatni? Az eredeti - nyilvánvalóan rasszista beállítódásra vonatkozó - kérdés a legtöbb szülő fejében jelentősen átkódolódott. Merem állítani, hogy az a 109 szülő, aki gyermekét Jászladányból a szomszéd településekre vitte át, ezt nem azért tette, mert rasszista, hanem azért, mert lehetősége volt arra, hogy a saját véleményalkotása szerint jobbnak tartott iskolába járassa gyermekét a szerinte sokkal rosszabb helyett. A szülők sem az önkormányzatban, sem az iskolában nem érezték meg azt az erőt, amely képes eljuttatni gyermekeiket a képességeik szerint megfelelő középiskolába. Nem rasszista az a háromszáz szülő sem, akinek gyermeke az alapítványi iskolába jár, csupán abban reménykednek, hogy gyermekeik gyorsabban, jobban fognak előre haladni. Bizony, mindenhol olyan iskola kellene, ahonnan nem érdemes máshová vinni a gyermeket, mert a pedagógusgárda, a tárgyi és pénzügyi feltételek olyan jók, hogy jobbat találni sem lehet. Mivel ez a jelenlegi igazságtalan oktatásfinanszírozás mellett nyilvánvalóan utópia, szembe kell néznünk azzal a ténnyel, hogy sok szülő a lehetőségeihez, igényeihez képest a legjobb helyet fogja megkeresni. A szülők fokozott áldozatvállalását helyteleníteni, akadályozni nem szerencsés. Hagyni kellene, hogy a szülő a saját gyermekeiért vállaljon mindent, amire csak képes, ugyanakkor azokon a diákokon, akiket szüleik nem tudnak hatékonyan támogatni, etnikai hovatartozásuktól függetlenül segíteni kell. Végletesen hibásnak tartom azt a politikát, vagy inkább közigazgatási eljárássorozatot, amely tűzzel-vassal, adminisztratív eszközökkel akarja megakadályozni polgárok csoportjainak iskolaalapítási és iskolafenntartási szándékát.

Jászladány polgármestere, Dankó István alaposan végiggondolta a magániskola alapításának szükségességét és lehetőségeit. Amennyiben nem jönne létre a nagyközségen belül egy olyan általános iskola, amelyben a szülők megbíznak, és jó lehetőséget látnak arra, hogy ez az iskola gyermekeiket képes lesz jó középiskolákba eljutatni, akkor nem 109 szülő, hanem ennél sokkal több kezdte volna el gyermekét más település iskoláiba járatni, és elkezdődött volna a sok helyen már befejeződött folyamat: a nem romák, a tehetősebbek egyre gyorsuló elköltözése is.

Ez pedig, mivel a szegénység és a roma kisebbség Jászladányban is erős korrelációt mutat, egyet jelentett volna a nagyközség folyamatos etnikai szegregálódásával, elszegényedésével. Jászladányban tehát Dankó István polgármester úr akadályozza a szegregációt, míg az oktatási kormányzat az elmúlt négy évben jó szándékú, de törvénytelennek bizonyult határozataival csak a további szegregálódást segítette volna elő.

További gondokat fog okozni a már bevezetett szülői hozzájárulás nélküli buktatási tilalom. Erről az ÉS 2006. április 7-én megjelent számában már kifejtettem a véleményemet (Az elvesző nemzedék). Szerencsétlen konstellációk esetén előfordulhat, hogy az olvasás, írás és számolás minimális képességeivel sem rendelkező kisdiák egészen negyedik év végéig együtt tanulhat jobb képességű és gyorsabb haladásra is képes társaival. Azok a szülők, akik igénylik és megtehetik, feltehetően minden eszközt megragadnak annak érdekében, hogy az ilyen osztályokból gyermekeiket más osztályba, más iskolába, végső esetben más településre vigyék át. Ez a folyamat pedig tovább erősítheti egyes iskolák, településrészek, sőt egész települések további szegregációját is.

Ebben a cikkemben foglalkoztam még az egy év alatt abszolválható érettségi kérdéskörével is. Rövid emlékeztetőül: működnek olyan "iskolák", ahol 150 ezer forint és általános iskolai bizonyítvány bemutatása után egy éven belül sikeres érettségit lehet tenni. Nyilvánvaló, hogy ez a "lehetőség" egyrészt súlyos viszszaélés a közoktatási törvény azon passzusával, amely szerint az iskola igazgatója engedélyezheti egy év alatt több évfolyam elvégzését a diáknak, másrészt azonban a tetemes tandíj követelése miatt diszkriminatív is. A 150 ezer forint "tandíjat" természetesen csak a módosabbak tudják megfizetni, ezért a romák túlnyomó többsége ki van zárva ebből a talán törvényesnek látszó, de etikailag mindenképen elítélendő lehetőségből is.

Furcsa fintora a sorsnak (és a közoktatási törvénynek) a szakiskolában teljesíthető, úgynevezett felzárkóztató oktatás belső ellentmondásossága. Ez az oktatási forma a 16 és 23 év közötti általános iskolát még el nem végzett fiataloknak ad lehetőséget arra, hogy kizárólag szakiskolában és sajnos csak nappali munkarend mellett befejezhessék a nyolc osztályt, és közben felkészülhessenek a szakmai anyag elsajátítására is. Ezt az oktatási formát éppen amiatt, mert csak nappali munkarend szerint szervezhető meg, nagyon nehezen veszik igénybe a roma identitású diákok, hiszen ezek többsége a 16 és 23 éves életkorban már felnőtt életet folytat, munka vagy munkanélküliség, család és gyermekvállalás mellett pedig nagyon nehéz heti öt alkalommal iskolába járni. Diszkriminatív és a szegregáció felszámolását nehezíti, hogy nem lehetséges ennek az oktatási formának esti és levelező munkarend szerinti elindítása, pedig ez nagyon sikeres és eredményes lenne roma polgártársaink körében.

Köztudott, hogy a romák szegregációja elleni harc egyik legfontosabb területe a közoktatás. Már az óvodában és az általános iskolában is óriási hátránnyal indul a roma identitású kisgyermek, és ezek a hátrányok az általános iskola sikeres elvégzése után különböző okokból kumulálódnak. A szignifikáns különbség roma és nem roma közt az érettségi megszerzésekor válik nyilvánvalóvá. Míg a többségi társadalom közel 75 százaléka szerez húszéves koráig érettségi bizonyítványt, addig ez az arány a romáknál jóval kevesebb mint tíz százalék, egyes vidékeken alig éri el az egy százalékot. Állítom, hogy a közoktatás területén bevezetett jó néhány új törvény konzerválja ezeket az áldatlan állapotokat. Azonnali változtatás szükséges a következő területeken:

1) Engedélyezni kellene a tankötelezettség esti vagy levelező gimnáziumban, szakközépiskolában való teljesítését, mert ennek hiányában sok roma identitású honfitársunk képtelen befejezni középiskolai tanulmányait. Lehetetlen egyszerre megfelelni a szűkebb család, a környezet elvárásainak és az iskola követelményeinek abban az esetben, ha a család és a környezet felnőttnek, az iskola pedig gyermeknek, kiskorúnak tekinti őket.

2) A kormányzat támogatja az élethosszig tartó tanulást, a gyakorlatban azonban az ötvenéves kor betöltéséig csak egy szakmát lehet iskolarendszeren belüli oktatásban ingyenesen elsajátítani, a továbbiakhoz súlyos tízezreket kell kifizetni. Ez veszélyezteti az elmaradott területeken élők munkaerő-piaci beilleszkedését. Fontos lenne, hogy ne csak egy, hanem két-három szakma elsajátításához is lehessen hallgatói normatívát igénybe venni. A legszegényebb településeken nem segít az iskolarendszeren kívüli szakképzés sem, hiszen itt az esetek zömében a tanulónak vagy a munkáltatónak kell állnia a számlát. Mivel pedig a szegénység és a roma lakosság korrelációja igen erős, ezért világos, hogy a jelenlegi szabályozás tovább erősíti a szegregációt.

3) A közoktatási törvény 38. § (1.) bekezdése előírja, hogy határozatlan időtartamra az iskola kizárólagos használatában álljon a székhelyingatlan. Ez nehezíti a magániskolák délutáni oktatási tevékenységét az elmaradott térségek általános iskoláiban. Több kiegészítő jogszabály-részlet és OM-állásfoglalás ellenére sem világos, hogy a jogalkotói szándék időben és térben miféle kizárólagosságra utal. Ezt a bizonytalanságot tükrözi a jegyzők és főjegyzők (ők az első fokon eljáró hatóság) ezzel kapcsolatos igen változatos jogértelmezési gyakorlata. A cél pedig egyértelmű és kívánatos: az ország és az önkormányzatok vagyonát képező, délutánonként általában üresen álló iskolaépületeinket oktatás céljára kell használni. A szabályozás zavarossága, a "kizárólagossági" kitétel gyakran megakadályozza a magániskolák tevékenységének kiterjesztését, gátolja ezzel a fontos erőforrással való gazdálkodást és a halmozottan hátrányos helyzetű térségek felzárkózását. El kell törölni a kizárólagossági kitételt, és a közoktatás helyi szereplőire kell bízni az iskolaépületek felhasználásának megszervezését. Nem helyes, ha az állam akadályozza a mélyszegénységgel küszködő önkormányzatokat abban, hogy épületeiket, erőforrásaikat optimálisan hasznosíthassák.

Tíz éve a közoktatásban tevékenykedő SZILTOP Oktatási Kht. igazgatója vagyok. Jelenleg több mint 19 000 diákunkat 1700 pedagógus tanítja az ország 160 településén. Több mint kétezer roma identitású esti gimnáziumba járó diákunk van. A tanév kezdete előtt cégtársammal, Topolay Elekkel Arató Gergelynél, az Oktatási és Kulturális Minisztérium államtitkáránál jártunk, aki így fogadott bennünket: Urak, mondjátok, miben segíthetek. Tíz éve várunk erre a hangra. Reméljük, ez azt jelenti, néhányan megértették a miniszter szó eredeti jelentését. Lehet, hogy megtaláltuk Robin Hoodot, és talán már az Oroszlánszívű is itt jár a kertek alatt.

Cikkem szerkesztőségbe való eljuttatása és a megjelenés között megismerhettük a Magyar Köztársaság 2007. évi költségvetési törvényét, amelynek 3. melléklete szerint a közoktatásra szánt normatívák 2007. szeptember 1-ig a 2005. január 1-jén megállapított szinten maradnak, ezután pedig - különféle bonyolult számítások után - jelentősen, egyes esetekben közel húsz százalékkal csökkenni fognak. Ez a rendelkezés arra ösztönöz bennünket, hogy a nem roma 17 000 diák és a cég fenntarthatósága érdekében számoljuk fel a kistelepüléseken gazdaságtalanul működtetett tagintézményeinket. Nem készülünk erre, hiszen munkánk legértékesebb részét dobnánk a szemétbe. Inkább abban reménykedünk, hogy Robin Hood tovább szervezi a csapatát, és az Oroszlánszívűhöz is eljutott a hír, hogy ideje hazaindulni a Szentföldről.

Szilasi György