Az Abszurdia-paradoxon

VISSZHANG - L. évfolyam 40. szám, 2006. október 6.

"Jób térdre veté magát és így kiálta az Úrhoz: Tiéd az ország és a hatalom és a dicsőség. Jó állás. Ne baszd el." (Woody Allen: A tekercsek)

Abszurdiában bő másfél évtizede, amióta kidugta fejét a földből és virágba szökkent a parlamentáris demokrácia, a politikusok édes hazugságokkal szédítették az ő népüket, azzal a nem titkolt céllal, hogy az őrájuk szavazzon. A piacgazdaságban, amelyért annyit küzdöttek Abszurdia dolgos lakói, a politika a piaci versenyhez lett hasonlatossá: emelkedtek a tétek és csökkentek az árak, miközben az egekig csavarodott a hazugságspirál.

A nép fölöttébb szerette ezt. Mint gyerek az esti mesét, úgy várta négyévente az újabb andalító ígéreteket, amelyeket hallgatva a rózsaszín jövő álomvilága nyílt meg előtte. Tudta, persze, hogy nem lesz belőle semmi, mert látta, mi folyik a nagyvilágban, miként a gyerekek is pontosan tudják, hogy amit az ágyuknál esténként hallanak, az nem rögvalóság, hanem dajkamese, mégis szerették elringatni magukat. Reggel aztán felébredtek, hasfájósan-macskajajosan, a vesztes pedig rákezdte, hogy ellenfele felelőtlenül ígérgetett, hazudott, le vele, jönne ő, az igazmondó...

És a nép ezt is szenvedélyes szeretettel hallgatta, mert látta, hogy megint borzasztóan átverték, s bizakodott, hogy a másik majd nem vágja át, az ő szájából az igazság aranyló méze csordogál, nem más. És zuhanni kezdett a hatalomba jutottak népszerűsége, míg a kirekedteké hatalmasat emelkedett, mely utóbbiért nem tettek semmit, s ez így volt helyes.

Nem tartozik szorosan a tárgyunkhoz, lévén a mese egyszerű és árnyalatlan, akár egy hollywoodi sikerfilm, de a politikusok nem voltak egyformák, nem egyformán nagyot hazudtak, volt, aki kisebbet és volt, aki nagyobbat, volt, aki megrögzötten, szenvedélyből, mert csak a hatalom érdekelte, és igaz szó évtizede nem hagyta el az ajkát, s volt, aki a politika parancsának engedelmeskedve csak annyit, amennyit épp szükséges a hatalomba kerüléshez, ám még az is tengernyi volt, mert ki tudhatta pontosan, mennyi az épp szükséges... Volt olyan is, aki beletörődött a vereségébe, mások pedig nem nyugodtak, ellenfelük hazugságára hivatkozva addig szerettek volna újabb és újabb választásokat rendeztetni, amíg ők nem nyernek, mert ők véget vetnének a hazugságoknak, hazudták negédesen. De, mondom, ez az abszurdiai történések dramaturgiája szempontjából, mely események az Abszurdia-paradoxon néven vonultak be a történetírásba - teljességgel lényegtelen.

Így telt az abszurdiaiak élete ciklusról ciklusra, hazugságról hazugságra, és ez így volt jó. Aztán az egyik hazudós, aki ártatlan bociszemekkel nézett népére, a választások megnyerése után szégyellősen elkezdte motyogni, halkan, szinte csak magának, hogy nem mondta el a teljes igazságot, mert ha azt teszi, akkor most nem ő lenne a miniszterelnök, hanem valaki más, ami nem volna célszerű. Majd, egyszer, egy sötét szobában, ahol csak a legszűkebb családtagjai, akiket nevezzünk az egyszerűség kedvéért pártelitnek, voltak jelen, nem bírta tovább, és tagolatlanul felüvöltött: "A picsába! Ezt elbasztuk. Miénk a hatalom és miénk az ország, de milyen áron? Merülünk bele mélyen a szarba. Hagyjuk abba ezt a kurva hazudozást, mert igazat mondani jó, aki meg nem így gondolja (vagytok így, sokan, párttársaim), azok azért hagyjanak föl vele, mert tönkremegy a párt, az ország, és a következő választásokat tutira elveszítjük."

Erre kitört a parasztlázadás. Mindazok, akik addig azt harsogták, hogy a miniszterelnök megrögzött hazudozó, varázsütésre elkezdtek hinni annak az embernek, akinek szerintük soha egyetlen szavát sem lehet elhinni. Vakon elhitték neki, hogy hazudott, elvégre ezt maguk már régóta így gondolták és mondták - a jelenség tudós kutatói ezért egybehangzóan úgy találták, ez aligha magyarázza tevőleges fölháborodásukat. A csúnya szavak miatt vonultak tán az utcára, és törték el a rendőrök sípcsontját? Többen erre tippeltek, lehet is benne valami, elvégre az igazságot követelő abszurdiai őslakosság, ha egybegyűlik, mindig választékos udvariassággal fejezi ki magát, csúnya szót nem vesz a szájára. Mégis, ez kevés ok lett volna a parasztlázadásra. Mivel a hazugságról szóló igaznak tételezett beismerés semmi újat nem mondott a népnek, a tudósok, tisztán formállogikai úton, arra jutottak, hogy, kizárásos alapon csakis a mondat második fele háboríthatta föl őket: az a kijelentés, mely szerint a politikus abba akarja hagyni a hazudozást. Abszurdia dolgos népe, amely eddig nemcsak eltűrte, hanem kéjesen élvezte is politikusai ígérgetéseit, most megrémült, mint a gyermek, akitől elvették az esti mesét. Abbahagyni a hazugságot? - üvöltötték, és már repültek is a kockakövek.

Az emberek kitódultak az utcákra, nagy husángokkal kezdték el püfölni egymás fejét, s bár sokfélét kiabáltak szép, tiszta abszurd nyelven, a kakofóniából végül is egyetlen követelés volt kihallható: "Hazudjatok tovább nekünk, andalítón-mákonyosan, abba ne hagyjátok!" Mindezt az egyik tévécsatorna épülete előtt skandálták, ahol be akarták olvasni a követeléseiket, ám ez nem sikerült, mert ugyanők működésképtelenné amortizálták az intézményt, még a Túró Rudikat is fölzabálták a büféből. Abszurdiai tudósítók leírása szerint egy másik, velük szolidáris tévécsatorna az egészet élőben közvetítette, de abban a működőben nem akarták elmondani a petíciójukat - amin a tudósítók, az előzmények ismeretében, már nem is csodálkoztak.

Korunk neves történettudósai értetlenül állnak az események előtt. A forradalmak eddigi történetében még nem volt rá példa, hogy egy nemzet azért kelt volna ki magából, mert a vezetőjük nem akart nekik többé hazudni.

Még javában tartottak a hazugságért szervezett tömegdemonstrációk, amikor az ellenoldal politikusa, akiről mindenki tudta, hogy igaz szó nyilvánosan jó tizenöt éve nem hagyta el ajakát, megérezte, mi kell a népének. És kiállott az ő népe elébe, mélyen az emberek szemébe nézett, és azt mondta: "én még soha nem hazudtam".

Éljen az igazmondó, mondta erre ájult eksztázisban a nép, mazochisztikusan sikkantgatva az eddig soha nem tapasztalt gyönyörtől.

Abszurdia pedig, az égő tévészékházak, autók és győzelmi fáklyák fényénél egyre mélyebbre merült a szarba.

Báron György

A szerző további cikkei

LXVIII. évfolyam, 12. szám, 2024. március 22.
LXVIII. évfolyam, 10. szám, 2024. március 8.
LXVIII. évfolyam, 9. szám, 2024. március 1.
Élet és Irodalom 2024