Beszéd a múzeumról

Szilágyi Miklós zaklatott válaszában bizonyosan van egy olyan pont, ami érdemes a nyilvános vitára, gondolkozásra. "...Azzal pedig végképp nem tudok azonosulni, hogy minden múzeumnak s mindenkor evidens feladata a mai és a tegnapi "társadalmi és kulturális tér" maradéktalanul teljes leképezése a múzeum falai között..." - írja a néprajzkutató, régebben a kritikám tárgyául szolgáló szekszárdi múzeum igazgatója. (Múzeumok a jelenben, a jövőnek, ÉS, 2006/30.) A kérdés valóban az, hogy miként reflektálnak a múzeumok annak a kulturális, tehát építészeti, politikai, szemantikai, urbanisztikai térnek a folyamatos átalakulására, amelyben maguk is állnak. Én nem leképezésről, hanem a reflexió feladatáról, és ellenállhatatlan kényszeréről írtam, ami nem ugyanaz Ha - mint arra Szilágyi utal - a múzeumoknak nem dolguk, hogy reflektáljanak saját helyzetükre, akkor megítélésem figyelmen kívül hagyják a saját történetiségükből következő feladatokat. Ugyanis a múzeumok nem egyfajta ahistorikus végtelen térben vagy teljes elzártságban léteznek, hanem az őket létrehozó társadalmak szövetében, kulturális, politikai összefüggésrendszerében. A múzeumtörténet épp azért válhatott az elmúlt - minimum - harminc évben önmagán túlmutató jelentőségű diskurzussá, mert a figyelmet épp erre az önreflexióra fordította. S minden önreflexió: kritika egyben. Azaz számos szerző, művészettörténészek, filozófusok, szociológusok, esztéták, mind másként, de mind a múzeumelmélettel, történettel foglalkozók, túlléptek a múzeum adott állapotának evidenciakénti értelmezésén, s elkezdték azt mintegy kívülről, a kultúrtörténet részeként vizsgálni. Azaz a múzeumtörténet, szoros összefüggésben az emlékezet és kulturális fordulattal, önmagán túlmutató jelentőségű beszédmóddá, illetve vizsgálati tereppé vált, amely lehetőséget teremt arra, hogy épp e különleges helyek sajátosságain keresztül kezdjük jobban megérteni a kulturális terek, illetve helyek változásának logikáját, történeti összefüggésrendszerét. (Olyan szerzőkre utalhatunk, mint Germain Bazin, Francis Haskell, Kenneth Hudson, Paula Findlen, Donald Preziosi, James Clifford, Eilean Hooper Greenhill, Tonz Bennett stb.) Ha tehát a múzeumok nem reflektálnak a saját történetükre, illetve a saját helyzetükre, akkor a szó legrosszabb értelmében muzealizálódnak, lassan elfelejtetté lesznek, s a kortárs kulturális diskurzusoktól távol maradnak. Lehet ezt a távolságtartást is választani, s persze az is elfogadható, hiszen számos érv szól amellett, hogy a jelenleg, tehát a második "múzeumkorszak", másként a "museum boom" felismerhetetlen mértékben megváltoztatta, felforgatta ezeket hajdan csendes intézményeket. Azonban ha mindez igaz, a múzeumoknak akkor sem sodródni, hanem választania kell. S épp a kritikai múzeumtörténet szemlélete mutat rá arra, hogy ez a választás mindig milyen bonyolult, mennyi vitával jár. A magyar múzeumi rendszernek előbb-utóbb meg kell felelnie az európai médiatérben értelmezhető kihívásoknak, tehát annak a kulturális öszszefüggésrendszernek a törvényeit kell felismernünk, amely akkor is determinálja lehetséges lépteinket, ha arról nem kívánunk tudomást venni. Az európai vagy épp globális média tér olyan kulturális játékszabályok, gyakorlatok bonyolult szövete, amelynek megértése a nemzeti kulturális intézmények racionális, tehát hatásos működésének elemi feltétele. A nemzetállamok zárt horizontokat teremtő kora után mindez akkor lehetséges, ha a nemzeti kultúránk különféle formáit őrző intézményeknek módjuk, alkalmuk nyílik arra, hogy megértsék annak a kulturális térrendszernek, hálózatnak az átrendeződését, amelyben léteznek.

Tudom persze, hogy egy dolog a múzeumelmélet, illetve kritikai reflexió, és egy másik a múzeumi praxisben élők szemlélete, arról nem beszélve, hogy Magyarországon az elmúlt évtizedekben az előző szemléletnek jóval kevesebb követője, illetve autonóm értelmezője volt s van ma is, mint annak a praxisnak, amely alakítja a múzeumok mindennapjait. De ettől függetlenül, a kritikai reflexió beszédmódja a magyar múzeumi kultúra részévé kell hogy váljon, főként akkor, ha a magyar múzeumok méltó helyükre kívánnak kerülni a mai magyar kulturális életben.

Amikor múzeumkritikát írok, s remélem, hogy majd mások is teszik, akkor épp ezt a kulturális gyakorlatot kívánom szolgálni, ha tetszik: annak kimunkálásához kívánok hozzájárulni. S azért választottam s választok a jövőben is gyakran, vidéki múzeumokat, hogy végre az azokról való kritikai beszéd is része legyen a mai magyar kultúrának.

György Péter