Az elvesző nemzedék

Hahner Péter Háttal a falnak című írásában elszomorító helyzetképet fest az egyetemi történelemoktatásról (ÉS, 2006/10.). Cikkének befejező részében felelősöket keres és talál, megnevezve a közoktatás utóbbi húsz évének reformjait, amelyek kivétel nélkül mind a színvonal további hanyatlását gyorsították fel.

Már tíz éve egy általános és középiskolákat fenntartó közhasznú társaság igazgatója vagyok. Hahner Péter helyzetképét a közoktatás területén dolgozó terepmunkásként továbbgondolva, megállapításaival nagyrészt egyetértve néhány olyan jelenségre szeretném felhívni a figyelmet, amelyek az általános és középiskolákban az oktatás színvonalának további csökkenéséhez vezethetnek.

Az első ilyen tényező a tavaly bevezetett szülői hozzájárulás nélküli "buktatási tilalom". A legtöbb általam ismert pedagógus ambivalens módon közelít a kérdéshez. Noha szinte valamennyien kifejezték abbéli reményüket, hogy ezzel a módszerrel sok, halmozottan hátrányos helyzetű kisdiák felzárkóztatása sikeres lesz, de eddigi tapasztalataik alapján nem igazán bíznak ebben. Szerintük a szülő vétójoga a buktatás területén szakmai és logikai képtelenség. Helytelennek ítélték azt az elgondolást, hogy egy szakmai kérdésben - mármint hogy érett-e a tanuló a következő évfolyamba lépésre - a szakember véleményével szemben gyakran egy teljesen iskolázatlan, laikus ember szava döntsön. Jól példázza ezt egy nyírbátori eset: az általános iskola igazgatóját így állította meg egy helybéli, harminc év körüli férfi az utcán: "Aztán tetszik-e tudni, igazgató úr, hogy mostantól fogva mi mondjuk meg, hányast kapjon a gyerek?" Többen javasolták a vétójog helyett a tanácskozási jog bevezetését, vagy egy ügydöntő, de kizárólag szakemberekből álló grémiumhoz való fellebbezés lehetőségét.

A jelenlegi helyzet veszélyezteti a pedagógusi tekintély maradványait, a pedagógus értékítéletének, szavának súlyát a minimumra csökkentheti, a kisdiákokban pedig óriási zavart okozhat, mivel gátolhatja a folyamatos munka és tanulás fontosságának rögzülését. Gondoljuk csak el, ha egy nem kellően felkészült, nem eléggé empatikus pedagógus és egy iskolázatlan, erőszakos szülő évenkénti "buktatási párviadalát" mindig a szülő nyeri meg, milyen érzelmek és gondolatok rögzülnek négy év alatt a mindenre fogékony, hat és tíz év közötti életkorú tanuló fejében? Nyilván egy életre belevésődik, hogy nem érdemes tanulnia, mert négy éven át minden erőfeszítés nélkül felsőbb osztályba léphet. Semmit sem számít, amit a tanár mond, mert a pedagógusi intelmeket következmények nélkül lehet figyelmen kívül hagyni. Apja, anyja mindig mellette van, és egy erőfeszítések, komoly munka nélküli, laza világot biztosít a számára, míg a tanár, aki hála istennek, mindig alulmarad, egyre érthetetlenebb dolgokról mesél az órákon, és egyre érthetetlenebb dolgokat követel tőle. Látja, érzi a szülei és a pedagógus közötti ellentétet, és szívből drukkol a szülők sikeréért. A pedagógus képe legyőzhető ellenségként rögzül benne. Analfabétaként juthat el a negyedik évfolyam végéig, és még senki nem tudja, mi lesz vele, hogyan tovább. Csak remélem, hogy minél kevesebb alsó tagozatosnak kell végigjárnia ezt a pokoli utat, amely kétségtelen, hogy jó szándékkal van kikövezve. Talán a közös szülői és pedagógiai bölcsesség megmenti ezeket a gyerekeket.

A másik színvonalcsökkentő tényező talán kevésbé ismert, mert a közoktatás perifériáján helyezkedik el. Az érettségi már-már kötelező feltétel a munkába álláshoz, így az utóbbi tizenöt évben esti és levelező tagozatos gimnáziumok sora kezdte meg működését. A mi iskolafenntartó cégünk, a SZILTOP Oktatási KHT jelenleg az ország 128 településén több mint 15 000 diákot oktat. Az átlagos tanulmányi idő 4,4 év, ami természetesen úgy jön össze, hogy tanulóink jelentős része évet halaszt vagy évet ismétel. Jó példa erre a 2001-ben OM-PHARE támogatással halmozottan hátrányos helyzetű, főként roma identitású fiataloknak elindított programunk, amelynek során a kezdő 260 diákból csak 120 érettségizett le 2005-ben. A többiek - reményeink szerint - idén vagy jövőre fognak érettségizni. Család és munka, vagy ami még rosszabb, munkanélküliség mellett nagyon nehéz a gimnáziumban is helytállni, és 120 végzett diákunk mellett minden dicséret megilleti azokat is, akik majd csak később érettségiznek. Minden diákunk megértette, hogy éppen az ő érdekükben a színvonalból nem engedhetünk.

Más iskolák és iskolafenntartók gyakran más elveket követnek. Egyre gyakoribb érettségit adó forma az "intenzív" felnőttoktatás, ahol két év alatt lehet érettségizni. Ennek van olyan válfaja, amelynél heti öt napon át, azaz nappali munkarend szerint járnak iskolába a tanulók, de többször előfordul, hogy heti kettő vagy heti egy tanítási nap segítségével juttatják el a tanítványokat az érettségiig. És vannak nagyon elszomorító, szélsőséges esetek is. Tudunk olyan vállalkozásról, hogy betéti társaság egy év alatt juttatja el érettségiig a diákot. Ennek feltételei a következők: nyolc osztályos bizonyítvány, 120 000, esetenként 150 000 forint befizetése, "tételek" (néha csak "tétel") átvétele, negyedévente egy gimnáziumban osztályozó vizsgán való megjelenés. Kíváncsi vagyok, hogy néz a tükörbe az a "tanár", aki negyedévente egy-egy tanév anyagából megfelelőnek minősíti az általa csak néha látott "tanítványt", majd ezek után az érettségin is átengedi? Milyen tudása lehet az iskolába nem járó, csupán a kidolgozott tételeket olvasgató, néha-néha konzultáló diáknak a középiskolai angolból, németből, magyarból, matematikából, történelemből, akármiből? Milyen osztályozó vizsga lehet az, és milyen vizsgáztató tanár lehet az, ahol és akinél az így "felkészített" diák megfelel? Mindenki el tudja képzelni, hogy egy ilyen "sikeres" érettségi után milyen gondolatok és érzelmek keletkeznek a maturálókban tanárokról, igazgatókról, gimnáziumokról, általában a közoktatás komolyságáról.

Ez ellen az elképesztő jelenség ellen Juhász József, az OM főtanácsosa több szakcikkben emelte fel a szavát, de a törvényi rendezés mind a mai napig várat magára, pedig a közoktatást meghatározó jogszabályokat félévente változtatják.

Csak remélni merem, hogy nincs igaza Hahner Péternek, amikor az utóbbi húsz év oktatási kormányzatainak fő céljait így összegzi: "Nem kell a számonkérés, nem kell az osztályzás, nem kell a buktatás, nem kell a felvételi, legyünk tekintettel a hátrányos helyzetűekre, a diszlexiásokra, a diszkalkuliásokra, a diszhisztoriásokra és a diszliteraturiásokra (ha még nincsenek ilyen szavak, majd lesznek), mindenki kapjon meg gyorsan minden bizonyítványt, és kész." Sok jelenség tényleg ebbe az irányba mutat. Elképesztő a társadalmi igény a gyors bizonyítványszerzésre, van már fizetőképes kereslet is, a tanárok rengeteget engedtek és engednek a színvonalból, a tanulók kikövetelik és megfizetik az engedékeny elbírálást, a törvénykezés pedig évekkel az események mögött kullog. Sajnos, nagyon sok helyen így működik a magyar oktatás az általános iskolától az egyetemekig. Mert hiába következetes és szigorú a számonkérésben Hahner Péter, más egyetemekről már érkezett olyan magyar-német szakos frissdiplomás tanár hozzánk, aki sem németül nem tudott rendesen, sem a magyar irodalmat nem ismerte annyira, hogy nálunk szerződést kapott volna. Emlékeztet ez az egész a Hankiss Elemér által vagy húsz évvel ezelőtt felvázolt "társadalmi csapda" esetére, amely a közös legelőkről szólt. Ott a szűkös legelőkön a túl sok tehén tartása már mindenkinek kárt okozott, itt szintén valami ilyenről van szó: aki nem enged a színvonalból, nagyon rosszul járhat, mert alulmarad a versenyben. Aki Hahnernél nem tud oklevelet szerezni, megy máshová, esetleg önköltséges szakra. Aki nálunk csak négy vagy öt év alatt tudna leérettségizni, de van 150 000 forintja, elmegy máshová, ahol ez egy év alatt minimális erőfeszítéssel is sikerülhet. Ugyanakkor a sok ügyeskedés oda vezet, hogy nagyon gyengén képzett tanítók, tanárok, jogászok, mérnökök(?), orvosok(?) állhatnak munkába, mindanynyiunk kárára. Addig trükközünk, hogy egyenként jobban járjunk, azaz könnyen, gyorsan jussunk végzettséget bizonyító papírokhoz, hogy mindannyian rosszabbul járunk. Nem hiszem, hogy ez a csapdahelyzet húsz év szándékosan rossz oktatáspolitikájának az eredménye, de hogy van bőven törvényhozási és államigazgatási teendő is, az biztos. És nem szabad arra várni, hogy a piac és a munkaerőpiac majd magától szabályoz és szelektál, mert közben a szemünk láttára nő fel egy "elveszett nemzedék", amely már azt sem tudja, mi az az "elveszett nemzedék", de nem is érdekli.

Szilasi György
igazgató, SZILTOP Oktatási KHT