Végletes leegyszerűsítés

VISSZHANG - XLIX. évfolyam 36. szám, 2005. szeptember 9.

Azt már megszokhattuk, hogy a magyar jobboldali-szélsőjobboldali politikusok nyakló nélkül kunbéláznak, rákosiznak, mint ahogy tette ezt az ellenzék vezére is Tusnádfürdőn. (Orbán Viktor persze Kádár János nevének kiejtésétől még Friderikusz Sándor mikrofonja előtt is ódzkodott, még akkor is, amikor az 1956-os forradalom eltiprását hozta szóba. Naná, az ideológiánál mindig sokkal fontosabb a szavazatmaximalizálás.) Történelemtanártól azonban ennél kissé árnyaltabb megnyilvánulás lenne elvárható. Ám Lőrinc László írásából (Antikommunista minimum, ÉS, 2005/35.) kiderül, hogy ő is képtelen különbséget tenni a kommunista mozgalom egyes résztvevőinek szerepvállalása között.

Lenin, Trockij, Robespierre, Che Guevara életművét semmiképpen sem lehet összemosni Sztálinéval, Rákosiéval, Ceauşescuéval, Bierutéval. Az előbbiek számára a hatalom megszerzése eszköz volt egy általuk megálmodott jobb világ eléréséhez. Az utóbbiak számára a hatalom megszerzése volt a cél, hogy a mozgalom eszmeiségét cinikusan semmibe véve, szörnyű diktatúrát építsenek ki. Persze most már tudjuk, hogy hová vezetett a kommunista eszmeiség.

A Lőrinc által leginkább hangsúlyozott szovjet példánál maradva, bizony csak Leninék küzdöttek a háború befejezéséért, ami Oroszország számára különösen szörnyű veszteségekkel járt. (A Kerenszkij-Miljukov-féle ideiglenes kormány a cári politikát követte, ami újabb súlyos katasztrófákhoz vezetett.) A bolsevikok zúzták szét a megkövesedett nagybirtokrendszert, síkraszálltak a nemzetek önrendelkezési jogáért, és a közélet légköre sokkal szabadabb volt Leninék idejében, mint korábban, vagy pláne mint későbben. És hát a körülményeket sem kellene figyelmen kívül hagyni. A bolsevikok egy világháborútól sújtott, rendkívül elmaradott, elszigetelt ország vezetését vették át, miközben állandó harcban álltak a belső ellenségeikkel és az intervenciós erőkkel. Ilyen helyzetben a forradalmi terror egészen másképp értékelendő, mint a Sztálin-érában, még ha rendkívül súlyos tragédiákkal járt ez is. A Lőrinc által idézett Rosa Luxemburg ezt (is) írta: "Lenintől és elvtársaitól emberfölöttit követelnénk, ha még azt is elvárnánk tőlük, hogy ilyen körülmények között a legszebb demokráciát, [...] virágzó szocialista gazdaságot varázsoljanak elő."

Kun Béla Tanácsköztársaságának is hasonló gondokkal kellett megküzdenie, és mégis csak a Vörös Hadsereg próbált valamit ténylegesen tenni az ország feldarabolása ellen. (Nem pedig Horthyék, akik hatalomra kerülésük után azonnal rárontottak a nemzetre.) Kun Béla 1919-es tevékenysége számos szempontból elmarasztalható, mégsem lehet Rákosi Mátyás 1945-56-os szerepéhez hasonlítani, aki egy szuperhatalom elvtelen machinátoraként és zsarnoki helytartójaként került az ország élére, és aki a Szovjetunió támogatása nélkül jelentéktelen figura maradt volna.

Eörsi László

A szerző további cikkei

LXVII. évfolyam, 43. szám, 2023. október 27.
LXVII. évfolyam, 42. szám, 2023. október 20.
LXVII. évfolyam, 24. szám, 2023. június 16.
Élet és Irodalom 2024