Folyamatos múlt
VISSZHANG - XLVIII. évfolyam 22. szám, 2004. május 28.
Évtizedek óta nem született ilyen minőségű középület Magyarországon. A Páva utcai Holocaust Emlékhely építészeti telitalálat. Az aktuális trend, a dekonstrukció itt nem napi divatirányzat, hanem a témára adott pontos válasz: a kizökkent idő üzenete. A dőlésükből újraépülő, magasba kapaszkodó falak a lerombolt Templomot, a Siratófalat, a mediterrán erődvárosok kővilágát, rideg szépségét idézik. Egyszerre felelnek a zsidóság rég- és közelmúltjára, ám a jelen városára, az eget tagoló, az Emlékhely fölé magasodó tűzfalpengékre is. A gyász, megbocsátás és a szövetség ígéretének fehér színébe burkolt udvar, a Templom illúziója két, összetartozó üzenetet kapcsol össze: az elveszett szépségét, a hitközségét vesztett egykori imaház (ígéret-zsinagóga, talán soha nem volt ilyen szép, csak építői és építtetői vágyaiban) keleti pompáját és a sötét emlékek földalatti temetkezési helyét, a kiállítótermeket.
Folyamatosság időben és térben: a jó építészet alfája és ómegája.
Az Emlékhely minősége értelmetlenné és érdektelenné teszi a "méltó helyen van-e" vitát: ez lett a HELY. Az épületegyüttes nem eltörpül a mellékutca tűzfalainak tövében, hanem kiemelkedik a rossz és félmegoldások tömegéből. Viszonyítási pont: úgy szeretnénk hinni, egy városban, amely ilyen épülettel tud emlékezni történelme legsötétebb fejezetére, kevesebb hely jut a silány tákolmányoknak - legyenek azok a szimbólum-épületeket egy soha nem volt múlt meséskönyvévé illusztráló, újgazdag villává nyomorító kincstári gyávaság vagy az ingatlankereskedők kockázatmentes marketingmodelljeinek termékei.
Mányi István és társai kiváló munkát végeztek. Miért érzi Mányi szükségét mégis, hogy Az utolsó szó jogán (ÉS, 2004/18.) magyarázkodjon, védje épületét? Az utolsó szó az épület maga. Láthatja ezt, kinek nem térkép e táj, ha - túllépve elő- és előzetes ítéletein - elballag a Páva utcába. És miért hajlandó Mányi - épülete védelmében - az épülethez méltó kiállítás, annak rendezői ellen uszulni? Holott ez a kiállítás ugyanazért született és ugyanazt az üzenetet hordozza, amit a nagyszerű épület maga.
Az Auschwitz-album kiállítás nem a hullahegyekről szól, aminek felelősségét eleink és honfitársaink amúgy is könnyen hárítják a "németekre" (akik viszont a "nácikra", a Gestapóra, az SS-re, az Endlösung maroknyi logisztikai szakértőjére, vagy csak egyetlen emberre, a legnyomorultabbikra a XX. századi diktátorok hosszú sorában). Hanem az elveszett szépségtől - a Templomtól - az Auschwitzig vezető útról. Az előkészítésről, a zsidótörvényekről, a majdani áldozatok gyanútlanságáról, és arról a gonoszságában felfogható, de ostobaságában végképp érthetetlen utolsó lépésről, amikor hazájuk - az összeomló német birodalom romjai között - a vágóhidak kapujáig szállította négyszázezer polgárát. Azt a lépéssort, amelynek felelőssége - legföljebb konzulensként vett részt benne Eichmann és csapata - aligha fogható másra.
A kiállítás Magyarország háború előtti zsidó életével, az elpusztított szépséggel indít. A hatalmas vásznakon a majdani áldozatok, favágók, faúsztatók, földművesek dolgoznak, kalapos, hosszú fekete kabátos gazda figyeli a zsendülő vetést, kereskedő áll kisvárosi boltja ajtajában, prémkucsmás rabbi szól az ünneplő tömeghez, diákok táncolnak a napsütésben. És a folytatás: férfiak, nők, gyerekek, családok, tisztviselők, boltosok, munkások, tanárok, orvosok, rabbik a birkenaui rámpán. Jól szabott kabátok és kopott göncök, városi és zsidó viseletek. Bajuszos, csizmás parasztember néz értetlenül a kamerába, bekecsén hatalmas sárga csillag. És értetlenül néz maga a kamera is. Mit gondolhatott az SS-sajtófotós, amikor szakmai műgonddal, embernek és emberként fényképezte a vágóhíd áldozatait?
És mikor múlik el a fertőzés? Meddig uszulhatnak egymásnak ugyanarról ugyanazt gondoló, közös célokat sikeresen megvalósító emberek is? Meddig nem talál egy magyar értelmiségi kielégülést saját kimagasló teljesítményében és keresi más diszciplínák vélt vagy valós korlátaiban a kelet-európai lét alibijeit?
Katonakorom jut eszembe. A kőműves-traktoros brigádvezetőből lett rajparancsnokok a megosztás és a kollektív büntetés kombinált alkalmazásával olyan gyűlölködést keltettek újoncaik között, hogy egy háborúban a városiak és vidékiek, érettségizettek és prolik, Fecske- és Kossuth-szívók, sör- és málnaszörpivók nem az ellenséget, egymást lőtték volna inkább. Béke volt, szerencsére.
Az Emlékhely áll. Egyszer, talán, eltűnik kapujából a fémdetektor, kinyílik a kiállítóterem és a zsinagóga között lezárt átjáró, és nem kell majd szakasznyi rendőr a sírgyalázás veszélye ellen. És akkor, a nyári melegben, majd az udvar köveire telepszenek a diákok, a szerelmesek, a városi csavargók és csak néha jut eszükbe, kiknek a nevét és emlékét őrzik a fehér falak. Így lesz jó.
Iványi György