Hitvita fegyverekről

VISSZHANG - XLVIII. évfolyam 15. szám, 2004. április 9.

Rosszkedvűen olvastam Frankl Gábor reflexióját (Válaszok kérdésekre, ÉS, 2004/11.) A BBC sajtószabadsága című írásomra (ÉS, 2004/9.). Igaz, olyan kérdéseket tettem fel a szerzőnek, amelyek korrekt megválaszolása után már kevésbé örvendezhetne a Hutton-bizottság BBC-t elmarasztaló jelentése felett. Nyilván ennek tulajdonítható, hogy Frankl nem is válaszolt kérdéseimre. Ez még a kisebbik gond lenne, hiszen BBC-ügyekben újabb érvekkel is alátámaszthatta volna saját álláspontját. Ehelyett azonban egy mostanában egyre népszerűbbé váló megoldást választott, hitvitába kezdett. Elkezdte a tömegpusztító fegyvereket keresni a Közel-Keleten, majd önmagának tett fel olyan kérdéseket, amelyeket félrevezető állításokkal rögtön meg is válaszolt.

Azt kérdezte például, el tudom-e képzelni, hogy Szaddám tömegpusztító fegyvereit Szíriába szállították, és azok most is ott dekkolnak. Nos, mindent el tudok képzelni, azt is, hogy a szomszéd lakásban háromlábú borjú születik, bár ez városi környezetben fölöttébb valószínűtlen. Úgy gondolom, hogy a szerzonek nem kellene pápábbnak lennie a pápánál. Ha Szíriát hosszabb ideje már a Bush-adminisztráció sem vádolja orgazdasággal, akkor ne kérjen engem arra, hogy ezen tűnődjem. Állításának alátámasztására továbbá ne írjon egyszer "néhány fioláról", amelyeket "pici kamionok" észrevétlenül Szíriába szállítottak, máskor meg olyan iráni nukleáris létesítményekről, amelyeket az amerikai műholdak nem vettek észre. Két különböző nagyságrendű dologról van ugyanis szó. Néhány vegyi anyagot tartalmazó fiola Szíriába mentése miniatur kamionokkal könnyedén megoldható. Irakkal kapcsolatban azonban Bushék a vegyi (és biológiai) fegyverek soktonnányi arzenáljáról beszéltek, amely nemcsak a térség országait, hanem magát az Egyesült Államokat is fenyegette. Mint emlékezetes, az amerikaiak az utóbbival indokolták az Irak elleni inváziót, és nem a fiolákkal. Frankl Gábort kivéve már mindenki tudja, hogy Iraknak hosszabb ideje nincsenek tömegpusztító fegyverei. Ezt nemcsak a Blix-bizottság állapította meg, hanem az az 1400 amerikai szakérto is, aki a háború után hosszú hónapokon keresztül kutakodott Irakban. Már régen hazarendelték őket, vezetőjük, David Kay pedig lemondott. Ami Iránt illeti, Washington - egyebek között éppen a műholdas felvételek alapján - már jóval Bush előtt azzal gyanúsította Teheránt, hogy nukleáris fegyverprogramján dolgozik. Közömbös, hogy mely épületeket vett észre a világűrből, és melyeket nem.

Frankl súlyosan tévedett, amikor azt írta, hogy Szaddám Huszein a szíriai Asszad elnök "Baasz-párti édestestvére" lett volna (szerinte Damaszkusz ezért vette volna át az említett fegyvereket). A párt szíriai és az iraki frakciója között már 1966-ban végzetesen megromlottak a kapcsolatok, és két ország egészen a legutóbbi időkig egymás halálos ellenségeként politizált. Szíria az Irak és Irán között lezajlott nyolcéves háborúban az utóbbit támogatta, az első Öböl-háborúban pedig az Irak elleni koalícióhoz csatlakozott. A kilencvenes években valamelyest ugyan javult a helyzet, sot némi együttműködés is kialakult a két ország között, ennek azonban már semmi köze sem volt párthoz, ideológiához, testvériséghez.

Frankl állításával ellentétben a brit kormány a tömegpusztító fegyverek 45 perces riasztási idővel történő bevethetőségéről nem a második, 2003 februárjában publikált dossziéjában szólt, hanem az elsőben, amelyet még az előző évben, szeptember 24-én tettek közzé. Ezt nem tenném szóvá, ha Tony Blair már 2002 szeptemberétől fogva - tehát négy hónappal korábban - nem az ilyen és ehhez hasonló hamis állításokra alapozta volna egész háborús propagandáját. Frankl szerint a brit kormánynak nem kellett törődnie azzal az aprósággal, hogy 45 percről szóló "információ" mindössze egyetlen, kevéssé hiteles forrásból származik. Attól tartok, a szerző nincs tisztában azzal, hogy milyen a viszony egy miniszterelnök és a hírszerzés vezetője között, különösen kritikus helyzetekben. Közismert, hogy Washingtonban George Tenet minden reggel személyesen helyezi az elnök asztalára a Cég legfrissebb híreit tartalmazó jelentést, és az elnök ilyenkor persze vissza is kérdezhet. Londonban sincs ez másként. Azt gondolja Frankl, hogy Blair és spin-doktora, Campbell sohasem tette fel a kérdést Scarlettnek, ugyan kitől kaptátok ezt a döntő jelentőségű információt? Vajon hitelesnek tekinthetjük-e azt, amely egyetlen forrásotokból származik?

A Hutton-jelentésből is tudható, hogy a két intézmény közötti kapcsolat ezekben a hónapokban különösen szoros volt. Campbell néhány embere átköltözött a hírszerzőkhöz, és ettől fogva végig együtt dolgoztak. A Blairhez hu Scarlett megtehette ugyan, hogy az egész képtelenségért magára vállalja a felelősséget, de ettől még mindazok, akik nem kifejezetten csőlátóak, jól tudják, hogy minden jelentos döntést a Downing Street hozott meg.

Valki László

A szerző további cikkei

LXI. évfolyam, 36. szám, 2017. szeptember 8.
LXI. évfolyam, 25. szám, 2017. június 23.
LX. évfolyam, 38. szám, 2016. szeptember 23.
Élet és Irodalom 2017