Három tétel

VISSZHANG - XLVII. évfolyam 35. szám, 2003. augusztus 29.

Gadó Jánosnak az új antiszemitizmusról szóló eszmefuttatása (Az új antiszemitizmus, ÉS, 2003/31.) vitathatatlan tényeken alapszik, ennek ellenére a valóságnak csupán egy szeletét mutatja be. Tézisei - az én olvasatom szerint - a következők:

1. Az arab-izraeli konfliktus nyomán keletkező és helyenként tettlegességre vezető közbeszéd a régi, irracionális szenvedélyekre épül. Az anticionizmus az antiszemitizmus folytatása más jelzőkkel.

2. Az anticionista-antiszemitizmus fellángolásának nincs köze a közel-keleti helyzethez, a hatnapos háború utáni területhódításhoz, az intifádához.

3. A nyugat-európai médiák, elsősorban a nagy liberális lapok, az antiszemita baloldal cinkosai.

Megkísérlem Gadó János érveit más tényekkel kiigazítani, illetve, ahol szükséges, megcáfolni. Azért vállalkozom erre, mert még mindig remélem, hogy a vitapartnerek képesek a közel-keleti konfliktust is józanul, a vitapartner gyanúsítgatása, megalázása nélkül feldolgozni.

1.: Az arab-muzulmán világban az antiszemitizmus európai, keresztes-hadjáratos, vérvádas, pogromos változata Izrael megalakulása előtt ismeretlen volt. Az a paradicsomi kép, amelyet egyes arab és észak-afrikai zsidó szerzők festenek az arab-zsidó együttélésről, természetesen hamis. A muzulmán szokásjog szerint befogadottak egyenlők - talán az andalúziai aranykor kivételével - sohasem voltak, de védelem és közösségi jogok illették őket.

A kelet-európai eredetű cionista mozgalom indulása egybeesett az arab nacionalizmus, a nemzetállami igény kezdetével és Palesztinában az ezzel járó időben és intenzitásban mérsékelt konfliktusokkal. A XX. században mind zsidó, mind arab oldalról több - mostani vitánk szempontjából érdektelen miért elvetélt - kísérlet történt a békés rendezésre, az együttműködésre. 1948 után három arab országban érték atrocitások az őshonos zsidó lakosságot: Irakban, Egyiptomban és Marokkóban. Ma már, izraeli történészek kutatásainak alapján tudjuk, hogy Irakban és Egyiptomban a zsidóellenes közhangulatot és a menekülésszerű kivándorlást az izraeli titkosszolgálat jól megtervelt provokációja váltotta ki. Marokkóban az első izraeli-arab háborúból keletkező feszültséget cionista ügynökök pánikkeltésre használták ki. Ezekben az országokban tehát az addig úgyszólván ismeretlen antiszemitizmus kiváltó oka Izraelben lelhető.

Az Izrael megalakulása óta eltelt fél évszázadban a "zsidótlanított" arab országokban, illetve olyan muzulmán országokban, ahol zsidók sohasem éltek (pl. Pakisztánban) a hatalom által sugallt közbeszéd és irányított sajtó valóban átvette az európai antiszemitizmus klasszikus témáit, terjesztették a Mein Kampfot és Cion bölcseinek jegyzőkönyvét. 1948 és 1967 között a palesztin menekültek sorsa, majd a hatnapos háborút követően a megszállt területeken élők helyzete újabb propagandamuníciót szolgáltatott.

Ez, az arab tömegek szellemi színvonalához szabott, elképesztő túlzásokkal, egyszerűsítésekkel és hazugságokkal megspékelt propaganda célpontja azonban nem az irracionális és ismeretlen "zsidó", hanem Izrael és azt ezt - az arab propagandisták szerint - eltartó-támogató amerikai volt. Bármilyen európainak fülsértő, mértéktelen - ha úgy tetszik -, vérlázító volt is, kizárólag belső használatra készült. Azt sulykolta, hogy az arab világ helyzetéért a felelősség Izraelt és az Egyesült Államokat terheli.

Figyelemre méltó, hogy ez a fajta demagógia a palesztinai ellenállási majd függetlenségi mozgalmat alig érintette. A zsidókat tengerbe fojtással fenyegető Sukeirit 1968-ban leváltották, a PFSZ hivatalos programja ettől kezdve egészen Oslóig a "cionista alakulat "megszüntetése, de az ott élő zsidóknak egyenlőséget ígérő állam volt.

A PFSZ politikájának különös kettősségét jellemzi, hogy a következő huszonöt évben egyszerre szerveztek gerillatámadásokat Izrael ellen, és kapcsolatot kerestek mind a külföldi zsidóság, mind az izraeli baloldal képviselőivel. Álláspontjuk szerint amíg a területek megszállása és a palesztinai nemzeti lét tagadása tart, nem mondhatnak le a katonai akciókról, de jóhiszeműségük jeléül fegyverszünetet ajánlottak - és ezt, legalább két alkalommal be is tartották. A hosszú, reményekkel és csalódásokkal tarkított békefolyamat végül is Oslóban, az izraeli és palesztin nemzet kölcsönös elismerésével tetőzött. Személyesen tanúsíthatom, hogy a titkos kapcsolatok több mint két évtizede alatt barátságok fűződtek, és az ezekben részt vevő palesztin értelmiségiekről mindent el lehet mondani, csak az nem, hogy az antiszemitizmus bármely formájától fertőződtek volna. Legkülönbjeiket egyébként "saját" táboruk gyilkolta meg.

A PFSZ-ben, amely különböző eredetű, erejű és érdekeltségű mozgalmak laza és fegyelmezetlen szövetsége természetesen az ellenkezőjére is akad példa. Amikor Faruk Kadumi, a PFSZ hajdani külügyi felelőse Lovas Istvánt tünteti ki figyelmével, akkor a békés rendezés hívei joggal kételkednek a palesztin szándékok komolyságában.

Az izraeli-palesztin konfliktus már régen nem arról szól, kinek van igaza, hanem arról, hogyan lehet a kölcsönös megsemmisítés ördögi köréből kilépni. Bármiként vélekedjünk a probléma eredetéről és megoldásáról, a tisztánlátást nem segíti, ha az antiszemitizmus európai sémáit húzzuk rá az ettől nagyon különböző mentalitásra.

2.: Nem csak a sorozatos feszültségek, háborúk, megtorlások és a nyugat-európai antiszemitizmus felerősödése közötti összefüggés követhető, de a megszállás és a merényletek közötti nyilvánvaló korreláció is. 1948, Izrael megalakulásától és a palesztin exodustól 1967-ig, a Jordánon - inneni területek meghódításáig a zsidó állam lakossága viszonylagos békében élt. A szomszédos országokból az ún. beszivárgás minimális volt. A hatnapos háború hatalmas katonai győzelmét követő évtizedben a meghódított területek lakói kábultan beletörődtek sorsukba. A PFSZ első fegyveres akciói, a repülőgép-eltérítések, Izrael légi forgalmát veszélyeztették, nem népességét.

Amikor a nyolcvanas években kiderült, hogy Izrael a megszállt területeket nem csupán ütköző zónaként kívánja használni, de a biztonsági érvek mögött gyarmatosító szándék húzódik, megváltozott a helyzet. A még mindig a szomszédos országokból operáló palesztin csoportok egyre több támogatóra támaszkodhattak. A megszállók ideológiai, teológiai érveire érzéketlen lakosság földjét, házát féltette a rendkívül agresszív, amerikai pénzzel és technológiával rendelkező telepesektől. Nem lehet tagadni, hogy minden izraeli kormány folytatta a palesztin földek elkobzását és a nemzetközi jog szerint törvénytelen telepítéseket. A legbátrabb izraeli miniszterelnök, Ehud Barak mandátuma alatt folyt a legszemérmetlenebb gyarmatosítás.

Kissé leegyszerűsítve, de az igazsághoz hűen: minél távolabbinak tűnt a megszállás vége, minél több arab föld került zsidó kézre, annál inkább szaporodtak és súlyosbodtak a támadások az izraeli hadsereg, majd az izraeli civilek ellen. Az első - még mindig csak a megszállt területekre korlátozott intifádát Osló, majd a második intifáda követte. Ezután következett a máig tartó öngyilkos merényletek és megtorlások végtelen sorozata.

Az arab országok politikusai, értelmisége, fejlettségi fokukhoz képest különböző módon reagáltak az eseményekre. Észak-Afrikában peszszimistán, de mérsékelten, a Közel-Keleten hevesen és legtöbbször gyalázatos demagógiával. A kérdés nem az, hogy reakciójuk elfogadható, arányos, célravezető-e, hanem, hogy kizárólag a zsidók zsigeri gyűlöletéből vagy valóságos, értelmezhető történésekből ered-e? További kérdés, hogy egy angol vagy francia egyetem oktatóinak Izrael-ellenes bojkottja ugyanabba a kategóriába gyömöszölhető-e, mint zsinagógák felgyújtása vagy zsidó járókelők bántalmazása? És végül a legfontosabb: ha a "klasszikus" antiszemitizmust és az ún. anticionizmust egyazon folyamatnak tekintjük, és ez esetben joggal várjuk el, hogy a tisztességes emberek, intézmények, államok határozottan fellépjenek ellene, ezt milyen alapon követeljük? Vajon, mivel a kettőt egymástól elválasztani nem lehet, a mindenkori izraeli kormányok minden lépése előzetes mentességet élvez-e? És egyáltalán mi a cionizmus? A magukat a zsidó néphez tartozó egyének joga arra, hogy zsidó államban éljenek? A veszélyeztetett közösségek joga biztos menedékre? A brooklyni exhippik joga arra, hogy őslakos arab parasztokat elűzzenek házaikból, kisajátítsák földjeiket, megfélemlítsék gyerekeiket? Hol húzódik Izrael oly sokat emlegetett és oly kívánatos állandó és biztonságos határa?

Antiszemita-e az, aki ilyen kérdéseket merészel feltenni? Zsidó öngyűlő-e az, aki tiltakozik, ha a holokausztot, elpusztított családja emlékét hatalmi politika, területszerzés alantas céljaira használják? Izrael ellensége-e, aki éppen olyan hajmeresztő ostobaságnak tartja, amikor Saron Arfatot hasonlítja Hitlerhez, mint amikor Arafat teszi ugyanezt Saronnal?

3.: Gadó érveinek legkétesebb pontja a média állítólagos antiszemitizmusa. Aki évtizedek óta nem csak rendszeresen olvassa a Le Monde-ot, a Libérationt vagy a Guardiant, de munkatársait is ismeri, joggal képed el az antiszemitizmus vádján!

A nyugat-európai sajtó álláspontja az elmúlt évtizedekben valóban többször és sokat változott. Az 1948-as függetlenségi háború előtt és alatt egyértelműen a kicsi és védetlennek látszó zsidó állam pártján állt, az 1956-os szuezi kaland óta szaporodtak a kritikus hangok, a hatnapos háború idején ismét inkább megértőnek mutatkozott. A végtelennek tetsző megszállás, az értelmetlen és hatástalan libanoni háború óta Izrael kimerítette rokonszenv-hitelét. A minőségi napi és hetilapok esetében szisztematikus Izrael-ellenességről beszélni értelmetlen, inkább arról van szó, hogy az újságírók nem azonosulnak Izrael önképével, az állandóan fenyegetett kis állammal, a fegyverek tisztaságával, a holokauszt leszármazottait megillető kiváltság igényekkel. Gadó János közli, milyen honlapon találhatók a szerinte antiszemitizmusról tanúskodó cikkek. Kár, hogy ezzel együtt nem hívta fel a figyelmet azokra az izraeli lapokra, amelyek rendszeresen és nem kisebb vehemenciával bírálják kormányuk politikáját.

Maradt a politika és a média alvilága. Az, amely az ENSZ-ben raszszistának minősítette a cionizmust, amely Durbanben lehetetlenné tette a párbeszédet, amely valóban irracionális gyűlölettel támadja nem csupán Izraelt vagy az Egyesült Államokat, de minden demokráciát. Erről nyugodtan elmondhatnák a palesztinaiak, hogy ha ilyen barátaik vannak, ellenségre nincs is szükségük. De akármilyen hangos, akármilyen undorító ez a társaság, befolyása az eseményekre csekély.

Az izraeli-palesztin lét vagy nemlét Jeruzsálem és Ramallah döntéshozóinak bölcsességétől függ, nem a szennylapoktól és szennyműsoroktól. Mindenek előtt a megszállás-lázadás-megtorlás ördögi körének megtörésétől. Barak és Arafat egyujjnyira jutottak a békétől, ma senki sem tudhatja, hogy Abbasznak és Saronnak sikerül-e ismét előre lépni. De a "földet békéért" elv realitása nem változott. Izrael akkor számíthat biztonságra, ha visszaadja az 1967-ben megszállt területeket.

Márton László

A szerző további cikkei

LXVIII. évfolyam, 1. szám, 2024. január 5.
LXVII. évfolyam, 51–52. szám, 2023. december 21.
LXVII. évfolyam, 45. szám, 2023. november 10.
Élet és Irodalom 2024