A modor mint generátor

Evidenciát mondok: a kritikaírás felelősségérzetet, valamint szakértelmet igénylő tevékenység. Mégis, mintha az utóbbi időben kórosan elszaporodtak volna - sajnos az ÉS hasábjain is - az olyan kritikák, melyeknek szerzői ezt az evidenciát vagy nem ismerik, vagy, ami még roszszabb, cinikusan semmibe veszik. Elszaporodtak a nyegle, semmitmondó, odakent, minimálisan sem argumentált "kritikák", amelyek e műfaj ismérveinek és követelményeinek a legkisebb mértékben sem tesznek eleget - folyjon csak a szó, a semmiről, vagy rosszabb esetben: a szerzőről és frusztrált vágyairól. És itt most csak az olvasói kínokról beszélek, a szóban (nem) forgó művek alkotóinak megalázásáról nem. Mert a kritikaírás, a fentieken kívül még a tárgy, vagy ha úgy tetszik, az ügy iránti alázatról és tiszteletről is szól. Az ÉS július 4-i számában sajnos, az eddig derekasan helytálló irodalomkritikákat is utolérte a titkos kór Németh Gábor Ex Librisével, ami, érzésem szerint, a kialakult, riasztó tendencia eddigi csúcspontját jelenti. Így erről most bővebben vagyok kénytelen beszélni.

Felvezetésképpen, Kritikus az Egytucat - Kortárs magyar írók női szemmel című kötetről elmélkedvén, kísérletet tesz a kötet koncepciójának megértésére. "(A kötetben tárgyalt összes mű szerzője férfi. Jé, a szerkesztők szerint az író szó eleve hímnemű.) Vajon mi indokolhatja, hogy egy látszólag irodalomelméleti ambíciójú szöveggyűjtemény legfontosabb szerkesztői elve az legyen, hogy nők írjanak benne férfiak műveiről?" Ha ezt ma, a XXI. század elején egy magára valamit adó kritikus nem tudja, azzal ne kérkedjen, hanem suttyomban kérdezzen meg szakembereket, akik nyilván készségesen felvilágosítják pl. a feminista irodalomkritikáról, recepcióelméletről, a nyelvről mint a tudatalatti kifejezőjéről, Lacanról és Freudról stb., stb. Forduljon orvosához, gyógyszerészéhez. Mivel azonban Kritikus ezt elmulasztotta, megpróbál a maga erejéből világosságot teremteni. "Három lehetséges választ bírok elgondolni. Az első szerint emancipatorikus törekvésről van szó. A magyar nyelvű irodalomkritikai és -elméleti diskurzust olyannyira leuralták a macsók, hogy a csajoknak csinálni kellett egy falanxot, bizonyítandó, hogy a nők sem érnek kevesebbet, sőt, és mivel a szépirodalmat amúgy is többnyire csúnya férfiak írják, véletlenül minden szöveg férfiszerző művét taglalja. Ez nem életszerű, mondanám, ha polgári körös volnék, tessék belenézni mondjuk bármelyik tíz folyóiratba." Valóban, kedves Kritikus, ez nem életszerű, hanem irodalomszerű, ugyanis az irodalomkritika nem az élettel, hanem az irodalommal foglalkozik (ami persze az élettel, és így tovább). Per analogiam, az sem életszerű, hogy a barokk templomokról szerkesszenek kötetet, mikor pedig a vak is látja, hogy van másmilyen is. Így tehát, nem "véletlenül" van, hogy a kötetben szereplő művek férfiaktól származnak, hanem direkt. (Nota bene: attól, hogy nők is írnak nálunk folyóiratokba, még nincs minden rendben az irodalmi diskurzus háza táján.) Ha Kritikus olvasna kortárs nemzetközi irodalomkritikát (de miért is olvasna, hiszen nem kritikus, hanem író), azt is tudná, hogy ez még csak nem is az ő találmányuk. Az, hogy "a magyar nyelvű irodalomkritikai és -elméleti diskurzust olyannyira leuralták a macsók", talán az egyetlen, ami a bekezdésben stimmelni látszik (ezt saját cikkével is akkurátusan alátámasztja), az azonban már nem, hogy a "csajok" (ld.: Kritikus cool) "falanxot" akartak volna képezni egy ilyen kötettel. Ez a megjegyzés szépen árulkodik a macsó vagy nem macsó, de mindenesetre magyar kulturális és közéletre jellemző általános vélekedésről, mely szerint aki más kategóriákban próbál gondolkodni, mint a beszélő sajátjai, az nyilván falanxot épít. A párbeszéd, az értelmes vita, diskurzus lehetősége fel sem merül.

"A második feltevés szerint a szerzők a feminista irodalomkritika élharcosai, ezért takarnak föl és igazodnak. A szomorú előszó bevallja, mindössze három virtigli feministát tudtak találni..." A forró nyomon járó Kritikus ezen még elélcelődik egy kicsit, majd arra a konklúzióra jut, hogy akkor ez sem lehet ok a kötetre. Hisz ha nincs elég feminista, akkor nyilván hülyeség. Per analogiam: ha a mi állatkertünkben csak három zsiráf van, akkor a zsiráf hülyeség.

"Marad még", írja töprengő Kritikusunk, "hogy azért írnak nők férfiakról, mert az olyan szexi. Ez a hipotézis is megdőlt, amint olvasni kezdtem a könyvet." Mon cher, ahol nincs, ott ne keress (ld. kritikusok kézikönyve, első fejezet). "Ráadásul nem fértem bele a tucatba. Ezért úgy döntöttem, a könyvet büntiből egérpadnak használom, hogy megírjam életem első maszkulinista irodalomkritikáját." Ő még őszinte ember volt. Ordított meg toporzékolt. Összefoglalva a felvezetést: Kritikus nem érti a mondott könyv koncepcióját, nem talál rá magyarázatot, tehát úgy dönt, "kritikát" ír, per analogiam, négy női szerző könyvéről. Az alcím : Négyelés - Kortárs magyar nőírók férfiszemmel már figyelmeztet: nem lesz kíméletes. Elvégre, ha harc, legyen harc, meg a focimez becsülete, und so weiter. A továbbiakban, helyhiány miatt, nem tudom folytatni ezt a close readinget (utánanézni!), kénytelen vagyok az egyes könyvekre vonatkozó fő érveit rövidre vágni. Esze Dóra Bodzagőz c. könyvével Kritikus fő baja az, hogy "Normális hímneműt nem találtam." Mármint a regényben. Ez fáj neki, nem találja (hogy Kritikus korábbi szavát idézzem) életszerűnek. Hiszen az Életben annyi kedves, helyes, jóképű, jószívű, okos pasi van, akkor most miért kell ilyen undokul csakis olyanokról írni, akik csupa csúnya dolgot művelnek. Ilyenek a nők, mindig csak a rosszat keresik, semmi sem elég jó nekik. Aztán Kritikus gondol egy nagyot, és esztétikai érvet is hoz: "Találtam viszont egészen elképesztő mondatokat. Esze Dóra reflektálatlansága már-már megható. Írom vers ahogy jön." Ez jó, ez tetszik, használni fogom: Kritikus "kritikájában" találtam egészen elképesztő mondatokat. Németh Gábor reflektálatlansága már-már megható. Írom kritika ahogy jön.

Erdős Virág Másmilyen mesék c. kötetével a következő a problémája: "Kiderül még belőle, hogy a világot elhagyta az Úr, az emberek rosszak, néha mégis előfordul, nyilván hülyeségből, hogy két rossz ember megszereti egymást. Tízből kilencszer ez derül ki egyébként, mi más, bármit is olvasol, mindegy kinek a neve van a borítóra írva." Ha jól értem, Németh Gábornak nem tetszik a nők rosszkedve, nem elég, úgymond, életszerű. Hát mi a rossebtől olyan rosszkedvűek?!, tessék kérem vidám dolgokról írni, hát így az embernek másnap még fölkelni sincs kedve, nemhogy dolgozni menni. Hát nem elég baj nekünk már a Kafka meg a Beckett? Hát miért nem lehet szép, szerelmes történeteket írni, kiveszett volna minden nőből a jóérzés?! Aztán jön az elemzés: "Erdős Virág unja, amit ír, nekem legalábbis ez az érzésem. Annyira, hogy valószínűleg Londont is unná, ez persze magánügy, az viszont már nem, hogy unalma ragadós, például rám is ragad, az olvasójára, minden szorgalmasan mozgatott szellemességi apparátus ellenére." Ennyi. Csak azt nem értem, mi közöm nekem az ő unalmához? Nem magánügy talán ez is, egyéni szoc. probléma, így natúr tálalva, körítés nélkül? Ha unja magát, menjen flipperezni, engem meg hagyjon békén.

"Bódis Kriszta Kemény vaj című regényén", írja Kritikus, "nincsen kedvem viccelődni." Az eddigieken, úgy látszik, volt. Kritikus műfajt tévesztett, azt hitte, a Rádió szilveszteri kabaréjának dolgozik. "Pedig, lásd föntebb, itt is föl lehetne sorolni a könyvben szereplő férfiakat, leverő lista volna, szadista stricik és perverz vendégek, korrupt rendőrök és érzéketlen hivatalnokok, meg amit még a tárgykörben el lehet képzelni. A szövegben megidézett világon uralkodik a férfiak kikezdhetetlen, barbár dominanciája." Lehet, hogy mégis a rádiókabarénak ír? Ha viszont mégsem, akkor Kritikus szövege rendkívül zavarba ejtő, az ilyesmit ugyanis az ember csak a pszichiáterének szokta megmutatni. Kiveszett volna mindenkiből a szemérem? Ezután azonban Kritikus kicsit megenyhül, és valahol megdicséri a könyvet. Elismeri, hogy a szerző sok mindent tud tárgyáról, "majdnem mindent", ám, mint mondja, a kevesebb több lett volna. "A jó regény," tanítja Kritikus, immáron az esztétikum sajátosságában elmerülve "súlyos szakmai döntések eredménye, melyek révén a mű megszabadul minden fölöslegestől." (Jegyezve.) S vajh, merül fel bennünk elfojthatatlanul, nem ugyanez vonatkozik-é a jó kritikára? Aztán a végén még csavarint egyet, és számon kéri a regényen a valószínűtlen fordulatok hiányát. Hát miért nem lehet a kitaszítottakról, kiszolgáltatottakról izgi, kalandos történeteket írni?

Nagy Gabriella Idegen c. regényében - próbáljon az ember eligazodni - viszont éppen a fordulatokat kéri számon, amik olyanok "mint egy brazil szappanoperában, irdatlan méretű, háborgó érzelmek, veszedelmes viszonyok, csalás, szex, ámítás, kusza pénzügyek. Kiborult a ridikül." Per analogiam (illusztráció!): leszállt a here - és a színvonal, de most már végképp. Kritikus gyomra háborog a regényben talált giccsparádétól, de, mint mondja, "ez még nem volna érdekes." Ami érdekes, ami "dermesztő", az a XIX. században játszódó történetben direkt benne hagyott anakronisztikus kifejezések (macisajt, csajok, relax stb.). Kritikus számon kéri a regényen a nyelvi korrektség hiányát. Kritikus talán söpörjön előbb a saját portája előtt (de hol is van az?). Felsorolnék a szövegében benne hagyott anakronisztikus kifejezések közül néhányat: életszerű, csajok, csúnya férfiak, vajon mi indokolhatja, falanx, ez az érzésem, unalom, ridikül stb. "A modor mint generátor. Minden író rémálma, hogy rátalál egy hangra, és az elkezd helyette beszélni," írja szent borzadállyal a kritikusi gúnyába bújt szerző. Ami azt illeti, a kritikusokkal sincsen ez másképpen.

"Mindezekből," írja végszavában Kritikus, "persze figyelemreméltóan nem következik semmi." Nem értek egyet. Szerintem, mindezekből több dolog is következik. Kritikus a feminizmusra és a kritikaírásra vonatkozó téves eszméiből kiindulva, a "maszkulinista" kritikát a női szerzők differenciálatlan szapulásaként értelmezi, a tárgyalt művek alapvető színvonalbeli, esztétikai különbségeitől függetlenül. A másik konklúziót vonja le ő: ha valamit nem tud, ne rohanjon kritikát írni róla, hanem üljön le egy sarokba, és várja meg, amíg a roham elmúlik. Mint említettem, az, hogy a kritikaírás felelősségérzetet és hozzáértést igényelő tevékenység, evidencia. Hogy aki ezek híján van, ne írjon kritikát, úgy látszik, nem az.

Bán Zsófia