Összeférhetetlenségi ügyek

Őszinte örömömre szolgált, hogy Kovács Zoltán, az ÉS főszerkesztője határozottan állást foglalt a szigorú összeférhetetlenségi szabályok szükségessége mellett a kuratóriumokban (Áthidalják, ÉS, 2009. július 17.). Kovács jól látja, hogy „Magyarországon az összeférhetetlenséget nem kizárják, nem elkerülik, nem elébe mennek, hanem a nyilvánvalóan adódó összeférhetetlenséget áthidalják. (...) Tudjuk, hogy baj lesz, káosz, mutyi, korrupció, de bármit áthidalunk. (...) Felfogásom szerint kuratóriumban ülni (...) azt jelenti (...), hogy nem adok be pályázatot. (...) Egyszerűbben, a lényeget a megragadva: a Nemzeti Kulturális Alaphoz vagy pályázunk, vagy szavazunk."

Így van, itt valóban nem egyes, pellengérre állított esetekről van szó, hanem a pályázati kultúráról, amit Kovács szerint „egyszer majd meg kell reformálni, de erre a feladatra a magyar politikai elit sem intellektuálisan, sem lelkileg nincs még kész".

Nos, volt ilyen reformakarat, egyszer már megkíséreltük ennek megvalósítását. Amikor 2005 őszén az NKA-törvényt előkészítettük, kulturális miniszterként a legszigorúbb összeférhetetlenségi szabályok érvényesítését javasoltam a szakma képviselőinek és az Országgyűlésnek. Sejtettem, hogy nem lesz könnyű menet, mert a kulturális élet intézményesen „beágyazott" szereplői tartottak az NKA átalakításától, és a legkevésbé sem osztották azokat a reformterveket, amelyek megegyeztek Kovács Zoltán fenti megállapításaival. Sokak véleményét képviselte például Csáki Judit kritikus, aki az intézményesített mutyira és korrupcióra ösztönző status quo védelmét azzal indokolta, hogy „ha olyanok osztanak, akik értenek hozzá, akkor általában azért értenek hozzá, mert a részei - tehát ők is kérnek. Ha viszont olyanok osztanak, akik nem kérnek, akkor jön a dilettantizmus." (Magyar Narancs, 2005. szept. 1.)

Szokatlan gondolat a korrupciót a szakértelemmel „legitimálni"; ez Európa boldogabbik részében aligha fordulhatna elő. De én már akkor is úgy gondoltam, hogy „először az elveket kell rendbe tenni. Nem muszáj kuratóriumi elnöknek lenni, ha az ember filmet akar csinálni. (...) Addig viszont nem kell filmet készíteni - utána meg lehet pályázni. Aki ma pályázó, holnap kurátor, holnapután megint pályázó." (Magyar Narancs, 2005. szept. 1.) Világos volt, hogy meg kell szüntetni azt a gyakorlatot, amely a korrupciót ösztönzi.

Az általam beterjesztett NKA-törvényt a parlament elfogadta - egy „apró" módosítással. A szigorú összeférhetetlenségi szabályokat a kormánypárti képviselők felpuhították, s a törvény ezt végül úgy szabályozta, hogy a kurátor nem vehet részt az általa benyújtott pályázatról való döntésben. Magyarul: továbbra is pályázhat tehát, de a döntés idejére átmenetileg el kell hagynia a termet. Ezt persze lehet még helyben „szigorítani" a minősített többség megkövetelésével, de mindenki tudja, hogy ezek csak a fügefalevél-szabályok. Valójában sem az MSZP, sem az SZDSZ vezető politikusai nem voltak érdekeltek az eredeti javaslat törvényerőre emelésében, mert nem akarták sérteni pártjaik kulturális klientúrájának érdekeit.

Miként a pártfinanszírozás vagy a képviselői költségtérítés szabályozásánál, úgy ebben az esetben is elmondható, hogy Magyarországon a politikai pártok vezetői - értelmiségi hátországuk támogatásával - tudatosan és rendszeresen választanak olyan megoldásokat, amelyek a jogállami normákkal összeférhetetlenek.