BOROS JÁNOS

a szerző további cikkei

Kis János Fordulóponton (Élet és Irodalom 2010/17., ápr. 30.) című írására reagálva alapvetően azt a tételt képviselem, hogy Magyarország nem annyira fordulóponthoz érkezett, mint inkább az újraindulás, sőt az újraalapítás lehetőségéhez. Azt nem állítom, hogy Magyarországon a jelenleg nyílt kommunikációra, azaz demokráciára képes emberek és az oly nagy támogatással helyzetbe került politikai csoportosulás képes lesz megtenni azokat a lépéseket, amelyek véleményem szerint kisegíthetnék Magyarország szekerét sáros és besározott történelmi útjának kátyújából. Pusztán azt szeretném sugallni, hogy vannak még eszmék, melyeket érdemes lenne megfontolni és talán gyakorlatot irányító elvekké tenni - egy jobb jövő érdekében. A szekeret és a sáros utat kellene modern járművekre és infrastruktúrára cserélni - nemcsak fizikai, de kulturális, morális és kognitív értelemben is.

(A köztársaság hiánya) Kis János írásának alcíme, A köztársaság válsága, azt sugallja, mintha itt ténylegesen működő, demokratikus legitimációjú köztársaság lett volna. „A köztársaság válságban van", (8. o.) állítja, de ilyenben nem lehetett, mert köztársaság a szó eredeti értelmében itt valójában nem is jött létre, legalábbis ha a köztársaságot demokratikusnak, azaz az ott élők konszenzusa alapján létrejöttnek feltételezzük. Demokratikus köztársaságot csak az adott országban élők kifejezett egyetértésével lehet létrehozni. Itt semmiféle társadalmi konszenzus nem volt az alapításkor, hiszen a kerekasztal beszélői önmagukat hatalmazták föl, és valójában csak az átmenetet menedzselték az egypártrendszerből a többpártrendszerbe, de az még távolról sem volt egy valódi köztársaság valódi létrehozása. Főként nem, mert az egyik fő aktor az akkor még félelmet keltő állampárt volt, melynek széles társadalmi visszautasítottsága és antidemokratikus múltja alkalmatlanná tette a demokrácia teljes létrehozására. Mint utólag kiderült, ez a múlt és folytonosság a személyzetileg szinte azonos utódpártot nemcsak az alapításra, de a működtetésre is alkalmatlanná tette. A káderek nemcsak „nem láttak túl az átmeneti állapoton" (4. o.), de bizonyították, hogy nem is értették, mi a demokrácia és hogyan kellene létrehozni és működtetni azt, nemcsak privilégiumaikhoz ragaszkodtak görcsösen, de a baloldali értékek szüntelen hangsúlyozása mellett a privatizáció során nemritkán hatalmas vagyonokra tettek szert.

A morális és szakmai kontraszelekció nem ritka a politikában, de ennek az elmúlt nyolc év vezérpártja történeti gyökerei miatt is parádés példája volt. Reprezentatív tagjai erkölcsi és kognitív értelemben teljesen alkalmatlanoknak bizonyultak a demokrácia új világának létrehozására. Az ország tényleges demokratizálódásához új erőkre, a korábbi rendszerektől független csoportokra lett volna szükség - de ez akkor a homogén szocializáció és „politizáció" miatt nem állt rendelkezésre. Mivel a békés átmenet lehetővé tette, hogy a régi erők itt maradjanak és domináljanak, most a biológia oldja meg, hogy a demokratizálódás, az ároktalanítás folyamata elinduljon, a kifutó modellek lecserélődjenek, ahogy a szovjet kommunizmust is a biológiai generációváltás, Gorbacsov nemzedékének fellépése döntötte meg. Ahogy Thomas Kuhn megállapította, a paradigmaváltáshoz a tudományban is a régi paradigmák intézményi képviselőinek kihalására van szükség. Kis János állítása, hogy „ha Gyurcsány vállalkozását siker koronázza, az antikommunizmus azért vált volna tarthatatlanná, mert az MSZP egyértelműen elszakította volna a múltjához fűződő szálakat" (4. o.) éppen ezért teljes naivitásnak tekinthető.

Egyébként a „széles értelemben vett baloldal" is azért van válságban (8. o.) Ma­gyar­országon, mert a baloldali gondolkodású emberek képtelenek voltak egy olyan pártot létrehozni, mely személyzetében és politikai kultúrájában teljesen független lenne az egykori állampárttól. Márpedig ez lenne egy morálisan hiteles baloldal új lehetősége. Ez nyilván mindazok előtt álló feladat, akik a baloldali értékek megjelenését fontosnak tartják - habár az, amit ma Magyarországon baloldalinak tartanak, Nyugaton már régen nem az, és az új baloldali párt kialakítása előtt a legjobb főknek most egy jobb és mindenki számára élhető Magyarország létrehozásán kellene törni a fejüket.

­­­(Banánköztársaság) Az, hogy az elmúlt években a köztársasági politikai létet alapjaiban megcsúfoló törvényhozó és kormányzó politizálás folyt, elképesztő egyéni képviselői önállótlansággal és kormányzási korrupcióval, inkább arra enged következtetni, hogy itt nem valódi, hanem egy banán nélküli banánköztársaság alakult ki. A Wikipedia szerint „a banánköztársaság kifejezést pejoratív értelemben olyan (általában latin-amerikai, illetve karibi) országokra értjük, amelyek politikailag instabilak, és élükön egy korrupt és törvénytelen eszközökkel kormányzó párt vagy diktátor gyakorolja a hatalmat. Ebből az instabilitásból következik, hogy ezen államok gyakran színterei politikai puccsoknak és forradalmaknak." Ha jól emlékszem, Göncz Árpád államelnökként óvta az országot még a kilencvenes évek elején a latin-amerikanizálódástól. Akkor ezt sokan kikérték maguknak - azóta sokan jártak arrafelé, és közülük többen azt mondják, bár azon a színvonalon lehetnénk?! A boltokban banán, az ország hivatalaiban pedig korrupció volt bőven. Az eszközök törvényességéről vagy törvénytelenségéről feljelentések és bíróságok dönthetnek, de konszenzus van arról, hogy az eszközök gyakran a morálba és a jó érzésbe ütköztek. Maga Gyurcsány Ferenc ismerte el egyszer, hogy mesés meggazdagodása lehet, hogy erkölcsileg kifogásolható, de nem ütközött a fennálló törvényekbe. Kis János meglepő módon, szinte erre rímelve, minden kritika nélkül említi, hogy lehetségesek törvényes, bár erkölcsileg kifogásolható döntések, mondván, „a »politikusbűnözés« körébe vonnak törvényes - bár meglehet hibás és erkölcsileg kifogásolható - kormányzati döntéseket". (8. o.) A nem banán típusú köztársaságokban, vagyis a ténylegesen működő demokráciákban nem fogadhatók el erkölcsileg kifogásolható kormánydöntések.

Ismerjük a klasszikus tételt, hogy a politika és az erkölcs nem ugyanaz, de egyrészt a demokráciának törvényhozásában a morál, azaz az igazságosság alapelveire kell épülnie, másrészt a vezető politikusoktól és kormányzati tagoktól el is kell várnunk az erkölcsileg kifogásolhatatlan döntéseket és a morális értelemben legális cselekedeteket. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy a demokrácia polgárainak magánéletükben bármiféle moralitást előírnánk, de itt éppen nem a magánéletről van szó. Csodálkozunk, ha a politikai bananizálódás eredményeként törvényszerűen bekövetkezett a forradalomszerű változás?

(A banántalanítás apóriái) De mi is az oka az ország elbanánosodásának? Meddig menjünk vissza az okok, indokok és magyarázatok keresésében? Szent Isvánig? Mátyásig? A törökökig? Az I. világháborúig vagy annak végéig? A holokausztig? A II. világháborúig, az utána következőkig? A Gulagig? Recskig? Ötvenhatig? Még elsorolni is sok, hát még ha a múltfeldolgozás értelmében mindenre vissza is kell térni. Ráadásul történészek terepe mindez, ahol mára nyilvánvalóvá váltak a történelemtudomány ismeretelméleti, hermeneutikai és egyéb problémái, az egyes kutatások megkerülhetetlen szubjektív elemei, kezdve a történeti tények státusának kérdésével egészen a történeti rekonstrukció vs. konstrukció problémájáig.

Kis Jánosnak igaza van, nem volt itt történelmi múltfeldolgozás, sem a holokauszt, sem a Gulag nyílt megbeszélése és kibeszélése, és talán igaza van, hogy ez útjában állt eddig annak, hogy korrekt politikai diskurzustér és viszonyrendszer alakuljon ki. De nem várhatjuk és nem remélhetjük, hogy a múltfeldolgozás önmagában megoldja ezeket a problémákat, mert egy spontán múltfeldolgozás azonnal fölvetné a kérdést, hogy ki dolgoz fel és mit, mikor és ki mondja, hogy most vége a feldolgozásnak, így vagyunk feldolgozottak történelmünkben. Ki fog előállni azzal, hogy megbíz valakiket múltfeldolgozással, ki vállalja ezt, és ki fogja elfogadni, amit helyette feldolgoztak, esetleg nem az ő tapasztalata vagy szempontjai szerint? - Nem! Nem a múltfeldolgozással kell kezdeni, hanem a múltfeldolgozás egyetemes, szó szerint (ha nem is lassan írva, de így mondhatóan): egyetemes kereteit kell megteremteni. Ezek a keretek nemcsak a múltat segítenék feldolgozni, hanem egy jobb jövő létrehozását katalizálhatnák. Valahogy hasonlóan, de nem ugyanúgy, ahogy a Német Szövetségi Köztársaság alaptörvénye segített a német népnek saját múltja feldolgozásában - és a világtörténelem legnagyobb kudarca és országégése után a világtörténelem egyik legvirágzóbb államát és gazdaságát létrehoznia.

(Morális egyetemesség mint az új jogrend alapja) A morális univerzalizmus egyben abban is segíthet bennünket, hogy a múltat egyetemes értékek szerint feldolgozzuk, és a jövő lehetőségét ezek szerint megalkossuk. Nagy szavaknak tűnnek, de megint nagy időket élünk, ide nagy szavak kellenek - és nem kellene megint egyszer elbananizálnunk a dolgot. A morális egyetemesség nem jelent semmi többet, mint hogy néhány olyan közös értéket elfogadunk, mely minden emberi kultúra alapelve, és ezen értékekre alapítjuk a demokráciát. Ezen értékek legegyszerűbb formulája a kategorikus imperatívusz (Kant) vagy a méltányosságként felfogott igazságosság (Rawls) elve, melyek szerint azokat a cselekvési elveket fogadjuk el jónak vagy helyesnek, a jogalkotás alapjának, amelyeket általánosított vagy még inkább egyetemes megfogalmazásban ellentmondásmentesen akarni tudunk. Ilyenek például a ne ölj!, a tartsd meg az ígéretedet!, a ne hazudj!, a tiszteld embertársadat! és hasonló elvek. Ezen elvekre épül minden demokrácia, és minden demokratikus alkotmány, először az amerikai és a francia, majd a többi modern nyugati demokrácia alapirata. Egyszerű, minden ember számára érthető, az igazságosság elveit tagoló kijelentésekre kellene a közös jogot alapítani, melyre a jövendő együttélés épülhetne.

Látszólag könnyen fölfogható elvek, de ha a megvalósításukról van szó, akkor látjuk, hogy talán a legnehezebbek. Egy jó alkotmány rövid lenne, néhány alapelvet fogalmazna meg, és kijelölné a megvalósítás kereteit. Nem kellene újra ki- vagy feltalálni, csupán tanulmányozni kellene a nyugati demokráciák alkotmányait, elsősorban az Amerikai Egyesült Államokét. Egy helyesen fogalmazott alapokmány nemcsak a múltfeldolgozás kereteit jelölné ki - minden múltfeldolgozás alapelvei morális princípiumok lennének -, de a jövő útját is alapvetően meghatározhatná.

A demokratikus alapelvek egyik fő sajátsága, hogy nem megosztanak, hanem egyesítik azt a közösséget, amely alapításába fölveszi azokat. A demokrácia ugyanis a biztosított egyenjogúság mellett a fedetlen arc, a nyílt kommunikáció, az egyenes beszéd világa. Ha vissza is élnek az alapelvekkel, mindig vissza lehet térni hozzájuk, és számon lehet kérni érvényesülésüket. Kritikai potenciáljukat az adja, hogy ha a nyilvánosságban rájuk hivatkoznak, és bizonyítják, hogy valaki nem tartotta be ígéretét, hazudott, ölt, nyilvánvaló módon megsértette a másikat méltóságában, akkor az alapelvek és alaptörvények értelmében jogilag is felelősségre vonható. A morális alapelvek fő előnye, hogy mindenki érti azokat, könnyen átlátja, ha nem érvényesülnek a közéletben vagy annak valamelyik aktusában, és ezáltal könnyen számon is kérhetők. Az ilyen alapelvek nem egy történeti nemzethez kapcsolódnak, hanem azokhoz az alapelvekhez, amelyek minden nép kultúrájában megvannak. Egy ilyen alkotmány létrehozása során az alapelvekben történt megállapodás után természetesen számos jogtechnikai kérdést is meg kellene oldani, de ez nyilvánvalóan másodlagos feladat. Az alkotmányt nem jogászoknak kell megalkotniuk, hanem a széles nyilvános diszkusszióknak kellene az elveket kikristályosítaniuk, és a jogászoknak mint jogászoknak csak a legvégén kellene bekapcsolódniuk a munkába.

(Újra elindulni) Amikor azt állítom, hogy újra neki kellene vágni, akkor erre az újraindulásra utalok. Csak egy ilyen új elindulással, újraépítéssel (nem újjáépítéssel), új formák létrehozásával lehet az országot a történelmi kátyúból kihúzni, nem reformokkal, mert kátyút nem lehet reformálni, csak betömni, és fölé - vagy új nyomvonalon - aszfaltos utat építeni. A reformokat évtizedek óta, kifejezetten 1968 óta „gyakoroljuk", az eredmény magáért beszél. Ebben az összefüggésben nagyon réginek és elavultnak tűnik, ha azt olvassuk, „a reformoknak nincs alternatívájuk. Előbb-utóbb meg kell indulniuk." (8. o.) Szerintem csak alternatívájuk van a reformoknak, ami fennáll, nem szabad reformálni, mert negyven éve reformálgatunk, és ide jutottunk. Új morális, kognitív, kommunikatív és jogi struktúrák létrehozására van szükség: autópályákra sáros utak helyett. Egy ilyen újraindulás számos Kis János által tárgyalt kérdést nemcsak megoldana, hanem rég elavultnak tüntetne föl.

Kis János gyakorlati politikai lépésektől reméli az ország újraegyesítését, abban, hogy a pártok egymáshoz közelednek. Azt írja, „megteremtődnének a feltételek a jobboldali és baloldali érzelmű magyar állampolgárok közti szakadék áthidalásához. (...) A két oldal lassan elfogadhatja egymást. A következő húsz évben a Magyar Köztársaság állampolgári közösséggé válhat. Normális demokráciává, a normális demokráciák normális bajaival." (8. o.) Igen, erre lenne szükség, de a kis pártpolitikai lépéseken túl nincs tényleges javaslata, hogy miként érhetnénk el ezt.

Azt állítja, hogy a Fidesznek „nagyon óvatosan kell az alkotmányhoz nyúlnia" (8. o.), holott egyáltalán nem kellene hozzányúlnia, hanem egyszerűen egy teljesen újat kellene létrehoznia. Természetesen nem egyedül, nemcsak a Fidesznek, hanem mindannyiunknak, minden Magyar­or­szá­gon élőnek részt kellene vennie az alkotmányozás széles diszkussziókat feltételező munkájában. Az egyetlen megoldás egy új, ideológiamentes, az egyetemes morális értékekre alapozott alkotmány lehetne, ahol az alkotmány értelmében nincs két vagy akárhány oldal, csak egymást respektáló szubjektumok. Úgy tűnik, Kis János egy lejárt és érvénytelenedett gondolkodásmódot idéz meg, amikor azt állítja, „általában, minél radikálisabban nyúl bele [a Fidesz - B. J.] az alkotmányba, minél jobban elvágja a tőle balra lévő ellenzéket a lehetőségtől, hogy a parlamentben és a szavazófülkékben juttassa érvényre akaratát, annál inkább rákényszerül ez az ellenzék, hogy átvegye a parlamenten kívüli harcmodort". (8. o.) Ha a Fidesz nem belenyúl a rossz al­kotmányba, hanem széles körű disz­kusszióval és támogatottsággal, az egye­temes elvekre építve újat alkot, minden emberre mint szabad és a moralitás lehetőségével rendelkező szubjektumra alapozva azt, akkor nem lesz értelme balra vagy jobbra lévő ellenzékre kacsintgatni, hiszen az alkotmány semmiféle jobboldali, baloldali vagy egyéb csoportosulást nem ismerne el önmaga és az egyetemes alapító elvek, valamint az alapító egyén közt.

Mindennek létrehozásához egyaránt erőfeszítéseket kellene tennie minden felelős Magyarországon élő embernek (polgár majd akkor lesz, ha létrehozza a közös alkotmányt, és fenn is tartja), és a jelenleg vezető politikai erőknek is. Valóban egy hosszú folyamat kezdeténél állunk (v. ö. 3. o.), de ez nem fordulat, hanem alkotó (azaz alkotmányozó) újraindulás lehet, és kellene hogy legyen. Mindannyiunk, minden itt élő részvételével. Csak így lehetünk egyszer végre valahára mi is debananizált köztársaság, vagyis normális demokrácia.