Paranoiakritika

VISSZHANG - LIX. évfolyam, 19. szám, 2015. május 8.

„Azok az országok, amelyek új fejlődési pályára álltak – például Finnország, Japán, Dél-Korea, Szingapúr –, mind az oktatás hatékonyságának javításán keresztül érték el eredményeiket. Korábban ezek spontán folyamatok voltak, de például Észtország már a finn modell követésével ugrott szinte egyetlen évtized alatt az élvonalba.” (Interjú Csapó Benővel, hir24.hu) Ugyan már ezerszer leírták, hogy a gazdasági teljesítmény javulása olyan országokban történt meg, ahol nagy gondot fordítottak az (értelmes) oktatásra. A távol-keleti országokon túl az északi példa mellett a legtöbbet a lengyel mintáról hallani. Tehát fordított az irány, nem a sikeres gazdaság ad lehetőséget minőségi oktatásra, hanem a jó oktatási rendszer teszi lehetővé a hatékony gazdaságot. (Előzmény: Szüdi János: A grófi szérűn, ÉS, 2015/17., ápr. 24.)

Ráadásul a kormányzati kommunikációban sokszor hangoztatott diplomás túlképzés, diplomás munkanélküliség ténye egyáltalán nem igazolható. Egy nemzetközi összehasonlításban: „A felsőfokú végzettséggel rendelkezők aránya a felnőtt lakosságon belül Olaszországban és Törökországban volt a legalacsonyabb (15 százalék). A legmagasabb pedig Kanadában (53 százalék), annak ellenére, hogy az ország egy főre jutó bruttó hazai terméke nem sokkal több, mint az OECD-országok átlaga. Magyarországon 2012-ben a felsőfokú végzettségűek aránya 22 százalék volt. (...) Ezek alapján Magyarország mindkét mutatót tekintve elmaradt az OECD-országoktól.” (Adatok a felsőoktatásról és a diplomások foglalkoztatásáról. Tények & összefüggések. MKIK, Gazdaság- és Vállalkozáskutató Intézet, 2015. március) Az Unesco által szervezett Kerekasztal oktatási miniszterei még 2009-ben elkötelezték magukat „a mindenki számára biztosítandó minőségi oktatás elve, valamint az élethosszig tartó tanulás és az analfabetizmus felszámolása lehetőségének biztosítása mellett”. A dokumentum felhívja a figyelmet arra, hogy a migráció és a mobilitás oktatása különös jelentőséget kell hogy kapjon, nemzetközi megbeszélések tárgyát kell képeznie.

Ezekhez az elvekhez képest a jelenlegi oktatási koncepciók lényegesen eltérnek a gimnáziumi férőhelyek és a felsőoktatásba bekerülhető hallgatók számának csökkentése által is. A jelenlegi koncepcióknak, intézkedéseknek számos kritikus pontjuk van.

A probléma megfogalmazása és a célok kitűzése eleve rossz. Hatástanulmányoknak kellett volna készülniük a képzések és a munkaerőpiac viszonyáról, a szakok iránti keresletről, az elhelyezkedési lehetőségekről. Az előzetes tájékozódás annyiban összegződött, hogy dr. Maruzsa Zoltán felsőoktatásért felelős helyettes államtitkár az egyes területek intézetigazgatóival, rektoraival szaktisztítási megbeszéléseket tartott, ahol se szakmegszüntetésről, se pénzelvonásról nem volt szó. Az kiderült ugyan, hogy a minisztériumnak alapvetően nemigen van fogalma arról, hogy az egyes szakok mit is takarnak valójában, például hogy az elektronikus ábrázolás szak lényegesen mást tartalmaz, mint a médiadizájn szak.  A kormányzat, a felsőoktatási államtitkár a Magyar Rektori Konferenciával (MRK) és a HÖOK-kal tárgyal, ám a felsőoktatási intézmények arculatát, rangját adó professzorok véleményét ezeken a tárgyalásokon senki sem képviselte.

Az egyetemi autonómia megcsonkítását jelentette már a kancellári intézmény bevezetése is. Ennek során a gazdasági és jogi területek, pontosabban az oktatás-kutatás közvetlen tevékenységén kívül minden a kancellár kezében összpontosult. Ami az egészben a legelképesztőbb, minden zökkenő nélkül le tudták nyomni ezt az egészet a MRK torkán. Semmi ellenkezés, tiltakozás, pedig az ő hatáskörükből is levettek. S ugyan az autonómia sérült, bizonyos helyzetekben, pontosabban bizonyos intézményeknél, főleg ahol több intézmény közös működése zajlik, várták az átláthatóbb, tisztább gazdálkodást, de hiába. Láthatóan egészen hasonló szisztémákat építenek ki az egyes kancelláriai hivatalok, még a kari tanácsok, szenátusok számára véleményezésre küldött, kidolgozatlan anyagok is hasonlóak. Mára láthatóvá vált, hogy nemcsak gazdasági, de jogi és szervezeti szempontból is teljesen a kancellárok kezébe került az irányítás. Ott működik viszonylag zökkenőmentesen, ahol a korábbi gazdasági igazgató lett a kancellár, mert ő legalább valamifajta gazdaszemlélettel rendelkezik. Ráadásul a KLIK esetében is nyilvánvalóvá vált, hogy a mindenáron való centralizáció inkább gátjává válik a hatékony munkának, mi több, maga a konfliktus forrása.

Ami a mai oktatást jellemzi a közoktatáson át a felsőoktatásig, az az alapvető bizalmatlanság. A bizalmatlanság megnyilvánul abban, hogy mindent központosítani, kontrollálni akarnak, olyan fékeket építenek be, amelyek gyakorlatilag akadályozzák a hatékony munkát, ennek következtében növelik az ellenállást. Hiába vannak meg az egzakt szakmai kritériumok, se a szakmai hírnév, se a publikációk nem jelentenek garanciát a kormányzat számára, hogy ott a hallgatók tanulni is fognak.

Annak, hogy a kormány nem bízik se az érettségiben, de különösen a felsőoktatásban eltöltött évek hasznosságában, egészen konkrét megnyilvánulása a felsőoktatási törvénybe bekerülő, a hallgatókkal a képzések kezdetekor és végén kitöltetendő speciális kompetenciateszt ötlete. Amúgy egész bizarr: túl azon, hogy kik, hogyan és mit mérnek. Szakokra specializáltan készülnek ezek a tesztek? A diákok erre fognak készülni, és nem a szakra, amelyekre felvételt nyertek?)

Mintha az intézmények, pontosabban az oktatói nem rendelkeznének olyan kompetenciákkal, amelyeknek során képesek volnának eldönteni, ki alkalmas és ki nem a szakok elvégzésére. És az ilyen ostoba kompetencia(?)-tesztekkel döntik majd el, hogy alkalmasak-e agrármérnöknek, zenésznek, irodalomtörténésznek, orvosnak, grafikusnak, nem pedig az ott végzett munkájuk alapján.

Az egész kormányzati gondolkodást belengi a paranoia, ugyanis nem tudnak mit kezdeni az önálló gondolatokkal bíró, kutató, publikáló emberekkel. A közvéleményben ugyan sikeresen elültették az antiintellektuális attitűdöt, különösen a humán szakokkal szemben, a diplomás munkanélküliséget az utóbbi hónapokban is több cikkel cáfolták.

Ami valóban fontos számukra, az az eddig független értelmiségi oktató folyamatos ellenőrzése.

Konzisztóriumok: miután a rektorok szemrebbenés nélkül tudomásul vették a kancellária intézményét, a minisztérium láthatóan vérszemet kapott, s újabb autonómiacsökkentő dózist küld rájuk. A konzisztórium „egy olyan új típusú tanácsadó testület lesz, amely nem vállal felelősséget az egyes döntésekért, nem lesz vétójoga, de egyetértési joggal bír majd több területen – jelezte az államtitkár, és hozzátette –, a gyakorlatban ez azt jelenti, hogy egy adott ügy akkor kerülhet az egyetem szenátusa elé, ha azzal a konzisztórium egyetértett”. Egyrészt minek kell tanácsadó testület? Ráadásul olyan emberek döntenek majd felelőtlenül az intézmény stratégiájáról, akiknek a leghalványabb fogalmuk sincs az ott folyó munkáról. Nehéz elhinni, hogy ezt a MRK kérte, hiszen a saját jogkörük további csonkításáról van szó, de épp elég szégyen a részükről, hogy szemrebbenés nélkül belementek. Akinek szüksége van tanácsadókra, az nem alkalmas rektornak, kár volt megpályázni ezt a posztot, s inkább mondjon le a megbízatásáról. Az egy dolog, hogy úgy látják, inkább a konzisztórium, mint a kancellár, de jelenleg ez nem „vagy” kérdés. Arról szól, hogy a gazdasági, jogi, strukturális felelősség után a szakmait is kiveszik az egyetem és a rektorok kezéből. S pláne, hogy ez az egész felsőoktatási armageddon egy valaha volt felsőoktatási oktatóhoz kapcsolóik.

Úgy látszik, munkájuk komolyságát jelenleg csak a Színház- és Filmművészeti Egyetemen és a Zeneakadémián tartják szem előtt, ahol nem sikerült mindenfajta ostoba szervezeti átalakítást lenyomni a szenátus torkán.

Az egyetem nemcsak költségvetési tétel, hanem fontos kutatói, szakmai kulturális műhely. Mindennek ezt kéne szolgálnia, de a jelenlegi folyamatokban ez válik a legkevésbé fontossá. A most formálódó rendszer a kontrollról, a hatalomról, a birodalomépítésről magáról, sok kis alszervezetről szól, és az oktatók és a hallgatók ügyei teljesen másodlagossá válnak.

A szerző további cikkei

LXIII. évfolyam, 16. szám, 2019. április 18.
LXI. évfolyam, 12. szám, 2017. március 24.
LX. évfolyam, 22. szám, 2016. június 3.
Élet és Irodalom 2024