Vicces, mégis komoly

Betűméret növelése  Betűméret csökkentése


Nemzedékem - melynek politikai szocializációja a kilencvenes évek második felére esik - tagjai körében, ha valamiben, úgy abban mindenképpen konszenzus mutatkozik, hogy nincsen unalmasabb és haszontalanabb dolog, mint a „ki számít értelmiséginek"-, „ki az áruló"-, „ki a kritikai értelmiségi, ki a bértollnok"-típusú viták újrakezdése. Az értelmiség felelősségéről és szerepéről szóló néha vicces, általában sekélyes közéleti viták olyanok, mint a gazdasági ciklusok, időről időre kitöltik a napi- és hetilapok véleményrovatát. Szemben azonban a gazdasági válságokkal, sajnos gyakrabban ismétlődnek, és minden következmény nélkül folynak le. Arról, hogy mindezekről korosztályom mit gondol, azt nagyban mutatja a fiatalság napilap-olvasási szokása és az értelmiségi-politizálás iránti bizalma.

Elsőre úgy tűnhetett, hogy Tamás Gáspár Miklós cikke, Az írástudók újabb árulásai (Népszabadság, jan. 14.) csak egy újabb követ dobott bele ebbe a jól konzerváló, szerepeket évtizedekre kijelölő, velejéig unalmas állóvízbe. A helyzet nem így áll. Olvasva Buda Péter, Gábor György és Vásárhelyi Mária búcsúját (Ég veled, TGM!, Élet és Irodalom, 2009/4., jan. 23.), úgy tűnik, a szerepek egy újabb „végső" definíciós küzdelme vette kezdetét. A neves szerzők így fogalmaznak Tamás Gáspár Miklós nem kevés távolságtartásra okot adó írásával kapcsolatban: „Írása igazi antiintellektuális teljesítmény: okfejtés nincs, kollektív ítélkezés annál inkább. Aki nem úgy látja a világ dolgait, ahogy ő, az az értelmiségi létét feladó, érdekvezérelt bértollnok. A kiüresedett magyar valóság egyetlen szerencséje, hogy morális instanciaként, a tisztesség, a becsület és az intellektualitás etalonjaként itt van közöttünk ő." Sokat kellene kutakodni az emlékezetünkben ahhoz, hogy olyan értelmiségi írást találjunk, ami nem ilyen alapállásból íródik akkor, amikor szekértáborok között vagy azokon belül zajlik a vita. Annyi a különbség, hogy az írás tárgya nem a jobboldali radikalizmus iránt fogékony és hamis történelemképpel bíró egyetemi ifjúság vagy a transzcendens politika alapzatán imbolygó Orbán Viktor, hanem a baloldali és liberális értelmiség. Tamás Gáspár Miklósnak joga van a „búcsúhoz", ahogy ahhoz is az lett volna, hogy ezt csúsztatásoktól és az előbbi szerzők által is felpanaszolt torzításoktól mentesen tegye. De azért ennyire nem komoly az ügy, nem?!

Érthetetlen, hogy Tamás Gáspár Miklós miért választja az érvelésnek ezt a módját, roncsolva ezzel azt a baloldali éthoszt, mely írásra sarkallja. Ugyanakkor az is érthetetlen, hogy az előbbi szerzőhármas úgy tesz, mintha ők maguk vagy a „maradék" értelmiségiek soha nem csúsztattak volna annak érdekében, hogy írásaik érdemi hatást érjenek el az alaposságra nem különösen hajlamos mindennapi publicisztikában. Tamás Gáspár Miklós írásában a csúsztatások és önkényes megfogalmazások száma, töménysége, majd a szerző értékítélete a bosszantó. Ugyanakkor nem tudom megszámolni, hányszor olvastam értelmiségiek által jegyzett írást „írástudók árulása", „búcsú" vagy éppen „ég veled" felütéssel. Kezd egy kicsit sok lenni.

Míg Tamás Gáspár Miklós tárgyalt gondolatainak közlése miatt az előbbiek vitatható érvek alapján korholják a Népszabadságot, addig közéletünk egyik legismertebb filozófusa mást érzett kínosnak Tamás „búcsújával" kapcsolatban. A modernitásról mestere, Lukács György (vö. Történelem és osztálytudat) után magyarul a legolvasmányosabban és színvonalasabban író Heller Ágnes „válaszában" (A gyűlöletbeszéd mint az értelmiség hivatása, Népszabadság, jan. 14.) így fogalmazott: „TGM szavai a gyűlölet szavai. Ezek a szavak nem írják le a történteket. Csak minősítenek, fokoznak, hiperbolikussá válnak. Egy hang a jól ismert gyűlöletkórusban." Ez egy csöppet sok volt.

Érthető mindaz a szkepszis, mellyel Heller Ágnes bír az ideologikus értelmiséggel szemben, különösen, ha az a radikális baloldal tagja. Amely radikális baloldal sokkal heterogénebb, mint Heller Ágnes írja, gondolom, az ő figyelmét sem kerülte el, hogy a mai napig számos nyugati egyetemi szemináriumon, illetve az intézményeken kívüli szubkultúrában iránytűk saját újbaloldali és/vagy neomarxista írásai, így nem csak a minden reflexió nélküli Chávez- és Che-imádat folyik odaát. Persze a jobb írásai, hiszen mi sem mondhatjuk, hogy nagy élvezettel olvastuk volna a Mozgó Világ augusztusi számában újraközölt Családforma és kommunizmus című tanulmányt, melynek szemlélete - függetlenül Heller és Vajda szándékától - egy generáció jobbára kisebbségét (hippik) írta ki annak a modernitásnak a történetéből, melyet Heller számos alkalommal mentett meg a szocializmus-projektjének egyoldalúságától. Szemben a magyarországi „true" baloldallal még csak azt sem gondolnám, hogy Heller Ágnes anno liberális fordulatot tett, inkább sokkal jobban megismerte korát, mint az addig bárki, és a filozófiát mint olyat tette reflexió tárgyává. Ez márpedig nem egyszerű munka, főleg, ha valaki évtizedekig olyan zárt rendszerű, a szubjektivitásnak szinte semmi teret nem adó, teleologikus filozófia híve volt, mint a marxizmus. Úgy tűnik azonban, hogy lehet doktrínernek mutatkozni akkor is, ha az ember nem a marxista eszkatológia rabja. Hiszen Tamás Gáspár Miklós nem gyűlöl, csak csúsztat. Annyiban érvel, amennyiben meggyőzőnek akar mutatkozni. Például nem filozófusként jegyzi az írást, hanem tudományos kutatóként. Filozófus kategorikus állítást nemigen tehet napjainkban, nem illik az a filozófus szakmára, arról nem is beszélve, hogy Hellert olvasva tanulja meg az ember, hogy a filozófia mindinkább személyes ügy, mintsem a világ felforgatásának „eszköze". De ahogy Pierre Bourdieu fogalmazott egy vele készült interjú során: „a tudományos harc egyben politikai harc is, hogy minél tudományosabb valami, egyúttal annál politikusabb is." A francia szociológus így fejezte be: „különösen dühítettek minket az értelmiségieknek oly kedves mítoszok, például a szabadon lebegő értelmiségiek mannheimi mítosza". Heller Ágnes műveit olvasva igazat kell adni azoknak, akik a totális értelmiség mindentudását és világtalan akarnokságát látják annak, mi szabadságunkat korlátozza. Ahogy Vajda Mihály fogalmaz: „Igazságra törekvésünknek azonban most már nem szabad az ember szabadságát korlátoznia. A mások szabadságán sem szabad többé igazságunknak csorbát ejtenie. Ez pedig csak akkor lehetséges, ha van univerzálható (partikuláris vagy akár individuális) tudás."

Hát ez a tudás márpedig van, és Tamás Gáspár Miklósé egy ezek közül. Valóban: ez a tudáskoncepció nem egyezik a Heller Ágnes-i valóságképpel. Nem gondolom, hogy Tamás Gáspár Miklós ne tudná, hogy Gaskó István sztrájkja jogszerű-e vagy sem; hogy a brit New Labour segélyezési politikája kicsivel bonyolultabb és „szívélyesebb", mint ahogy azt ő írja; hogy a költségvetésnek nemcsak kiadási, hanem bevételi oldala is van. Tudja - kérdés az, miért nem írja -, mint ahogy az is valószínű, hogy napjában többször gondolkodik el azon, hogy mi is a marxista politikai gyakorlat a posztfordista munkaszervezet társadalmaiban. Biztos vagyok benne, hogy korántsem tudna olyan egyértelmű és magától értetődő választ adni, mint gúnyolt elvbarátai, akiket olvasva annyi bizonyos, hogy a posztmarxista lektűr Empire már a polcaikon van. Sokra nem mennek vele, de az ideológiakritika ettől még jogos.

Hiszen ahogy György Péter írta az ó- és újvilág határán: „A helyzet ugyanis úgy áll, hogy a realitás kihívásainak meg nem értése egy ponton túl válsághoz vezethet. A polgári demokrácia tradíciójában - működési rendjében - a kormányzás és a nyilvánosság, azaz az uralom és a kritika együttműködnek. A kormányzás hatékonysága errefelé, a polgári társadalmakban bizony szorosan összefügg a bírálattal. Engedelmeskedés és az ész korlátozatlan használata, tehát a kíméletlen kritika együtt teremthetik meg azt a hálót, amely révén az uralom gyakorlói képesek lesznek a társadalom által felvetett problémák teljes körének értelmezésére, aktív vagy passzív válaszaik megfogalmazására." Tamás Gáspár Miklós ezt a korlátlan észhasználatot kéri számon az írástudókon. Azt hiszem, abban egyet kell értenünk, hogy nem ez jellemző a magyar viszonyokra. Tamás Gáspár Miklós írásának dühe és baloldali „hibái" azonban korántsem a jól ismert kelet-európai értelmiség politikai akarnoksága vagy tudathasadásos szerepből való kiszólás, hanem a hiány politikája, melynek létéért kritikusai sem tettek keveset az utóbbi években. Tamás Gáspár Miklós, Heller Ágnes és Gadó János vitáját nem tisztünk eldönteni, okosabbnak kell lenni a témákban ahhoz, hogy bárki mellé is odaálljunk. Látjuk, amit látunk, aztán eldöntjük, hogy kinek hiszünk. Ha kell egyáltalán dönteni. Ami súlyosabb, az Gadó hangvétele (Írástudók, csatlakozzatok, Népszabadság, jan. 20.), mely teljesen idegen folyóiratától, mely színvonalat és intellektuális igényességet képvisel a hazai lappiacon. Gadó így fogalmaz: „Egy valódi írástudó, kedves elvtársak, csak helyeselheti, ha a Hamasz fegyveresei gyerekektől körülvéve lövöldöznek az izraeliekre. (...) A magyar ugaron az áruló írástudók cinkos hallgatása közepette egyetlen reménysugár melegíti szívünket: a Jobbik rendezvényei. Itt még él a TGM által hiányolt »demokratikus szenvedély«." Ha valaki nem gondolná, hogy ez irónia, úgy jogosan vághatná rá: ez megbocsáthatatlan csúsztatás. Minden bizonnyal nem sértődik meg Gadó János, de ehhez az érveléshez a magam részéről nem csatlakoznék, függetlenül attól, hogy igaza van-e Tamás Gáspár Miklósnak vagy sem. Gadó állítása (iróniája) életlen, Tamás Gáspár Miklós nyelvi bravúrokkal tűzdelt kispadra küldéséhez képest. Azt sem tisztem eldönteni, hogy helyesen teszi mindezt, nehezen lehetne azonosulni minden egyes gondolattal. Gadóval vitatkoznék, hiszen igazáról írásával éppúgy meggyőzött engem, mint ahogy Morvai Krisztina sose tudna a sajátjáról. De a stílus, a meggyőzés módja mást kívánt volna, ha már vitára adta a fejét. Morvai, Bayer és Tamás Gáspár Miklós. Ezen analógiához az kellett, hogy az írás közben elfelejtődjön egy ember teljes életútja. Az előbbi két nevet még viccből sem írjuk le az utóbbival egy mondatban.

Lassan visszaérünk tehát a gyűlöletbeszédhez mint értelmiségi hivatáshoz. Hiába, Heller Ágnes most sem tévedett. Kezdem érteni, miről beszél. Az értelmiségieknek kedvenc játéka és publikálási lehetőségük lett arról értekezni, hogy a politikusaink megosztóak, démonizálják egymást, nem figyelnek a társadalom (békítő) szavára és igényére, mennek saját fejük után. Most azonban az értelmiségiek is megmutatták, hogyan kell ezt igazán magas szinten űzni. Belegabalyodtak logikájukba, nincs olyan épeszű politikus, aki olvasva őket, ne így fogalmazna: „És még ti beszéltek nekünk?!" Lehet, hogy Tamás Gáspár Miklós csapdát állított, de az is lehet, hogy végtelen politikai magányossága sarkallta írásra, mindenesetre igazságérzetével és redukált megközelítésével kiugrasztotta a nyulat a bokorból.

Ha a jövőben ilyen színvonalúak lesznek értelmiségi vitáink, akkor jobb is, hogy az írástudók elárultak bennünket.