Tűzkeresztség után

VISSZHANG - LI. évfolyam 10. szám, 2007. március 9.

Még tavaly, az MTV-székház "ostroma" után fogtam hozzá ehhez az íráshoz, és még most is óvatosan fogalmazok, nehogy preventív "rendpártiságomban" - és nem feledve, hogy Nyugaton gyakran mihez vezetett a tömegek olykor fékezhetetlenné gerjedő dühe - úgy tűnjön, hogy az őszi rendőri fellépést minden túlkapásával együtt elfogadhatónak tartom. Tehát előrebocsátom: minden erőszakot, a tettlegest és a verbálist is elítélem.

Mint ahogy már az ifj. Hegedűs Lóránt 2001-es "rekeszd ki őket!" felszólítását elítélve is kifejtettem: szerintem elsősorban a felbujtó büntetendő. Az uszított lehet olykor akár sajnálatra méltó áldozat is. Mert mi, emberek csodálatosan békés, békeszerető, agressziót kerülő faj vagyunk. Társadalmi evolúciónkban megtanultunk együtt élni: nincsenek már karmaink, s agyarakként használható metszőfogaink. Társadalmunk együttműködésre épül: egymásra utalva-préselve is elviseljük egymást.

Az USA-ban éltem, amikor 1964-ben az egyetememtől nem messze eső Harlemből tucatszámra hozták be kórházunkba a súlyosan megsérült fekete "felkelőket". Az elkövetkező években több amerikai nagyvárosban is elszabadult a pokol: megvadult tömegek törtek-zúztak. Los Angelesben (1965) a lángba borult Wattsban a helyzet azért is fajulhatott el, mert kezdetben a rendőrség elégtelen erőkkel lépett fel, a tömegnek volt mikor földuzzadnia és fölfegyverkeznie. Végül csak a Nemzeti Gárda és tankok bevetésével sikerült helyreállítani valaminő rendet. Hatalmas anyagi károkon túl 34 halottja, több mint ezer sebesültje volt az összetűzésnek. Háromezer embert tartóztattak le.

Sajnos ez csak a gyors és erélyes beavatkozás doktrínájához vezetett: Los Angelesben még 1992-ben is olyan lázongás (riot) ismétlődött meg, amelynek 54 halálos áldozata és 2300 sebesültje volt. Nem beszélve a milliárd dolláros anyagi kárról és a 12 000 letartóztatottról, mielőtt kifejlesztették a tömegoszlatás halálos sérüléseket minimalizáló eszközeit, mai taktikáit. Beleértve a megfélemlítés különböző módjait, mint például a gumibotjával pajzsát verő, fekete ruhás rohamrendőr falanxot. És (sajnos) az elfogott tüntetők nem hivatalos bántalmazása (megrugdosása) a többiek szeme láttára is ezt a megfélemlítő célt szolgálja mindmáig. Embertelennek tarthatjuk az ilyen bánásmódot, de kétségtelenül humánusabb, mint a hatvanas évek amerikai gyakorlata, amikor a rendőrök mindenkit agyba-főbe verve támadtak a tömegre - a feketék iránti fajgyűlöletük hevében. Elragadta őket is a "mob mentality" - a tömegpszichózis -, amelyet szintén csak akkoriban kezdtek tanulmányozni.

Bevallom, képtelen vagyok elfelejteni ezeket a tragikus, engem érzelmileg nagyon is megviselő amerikai eseményeket. Elemzésem tehát valamelyest elfogult.

Mindezek tudatában teszem föl a kérdést: mi volt a célja azoknak, akik feltüzelték a Kossuth téri tömeget?

Nem titok, a kormány megbuktatása. Erre a politikai háttérre a Gönczöl-bizottság is kitér (A Gönczöl-bizottság jelentése - kivonat, ÉS, 2007/6.), ha nem is hozza a szóban forgó pártot közvetlen kapcsolatba a lázítókkal. Ez volt a Kossuth téri lázongók és a mögöttük álló, őket támogató parlamenti párt nyíltan hangoztatott célja már közvetlenül a tavaszi választások után is. Sőt a baloldali győzelem esetére meghirdetett Kerényi-forradalom még a tavaszi kampányidőszakra datálódik. Tehát a kérdés az, hogy szeptember 18-án, az addig eredménytelen agitációval - és e cél aránylag csekély társadalmi támogatottságával - hogyan vezethettek volna az események a kormány megbuktatásához? A válasz: pár - talán csak két-három - "tüntető" beáldozásával. Ha a feltüzelt támadóknak sikerül kiprovokálni, hogy a sarokba szorított és a sok sérülést okozó, életveszélyes eszközökkel huzamosan támadott rendőrök közül akárcsak egy-kettő elveszíti a fejét és önvédelemből nem a levegőbe lő - huszonhárom ilyen figyelmeztető lövést adtak le eredménytelenül -, hanem testi épsége védelmében halálosan megsebesít pár támadót, a kormány nem élhette volna túl a következményeket. Ezt kétségtelenül tudták azok, akik befogadták-beszervezték azokat az elemeket a 18-i "tüntetésbe", amelyektől várható volt - kellő feltüzeléssel - az ilyen reakciót is kiprovokálni képes agresszivitás.

A cél tehát a miniszterelnök lemondatása, a kormány politikai megbuktatása volt, akár emberéletek feláldozása árán is. Aki ezt nem ismeri fel, az aligha értheti meg az őszi - és a még várható - események, provokációk ok-okozati öszszefüggéseit. Ezek ismeretében gondolandó át, milyen opciói lehettek és lesznek a rendőrségnek, ha ilyen fanatikus tömeggel kerül szembe.

Elhangzott, hogy a rendőrségnek nem kellett volna megengednie szeptember 18-án, hogy a bejelentett tüntetési területet elhagyják az ott feltüzelt harcosok. De elvonulásuk megakadályozása, vagy csoportjuk feloszlatása az indulattól vezérelt tömeg közelében további ezreket mozgósíthatott-fanatizálhatott volna. Úgy tűnik, hogy a legjobb rendőri taktika valóban a legagresszívabb csoport passzív lekötése volt - még ha ez talán nem is mindenben tudatos, kiérlelt döntések következménye volt. Igaz, jobb felszereléssel, kevesebb sérüléssel is végrehajthatta volna a rendőrség ezt a gyakran jól bevált taktikát.

Attól azért nem tartottam tavaly ősszel, hogy amerikai méretekig fajulhat a helyzet, és nem csak a nagy ország, nagy lázongások, kis ország, kis rendbontás elv alapján. A Kossuth tériekhez csapódó hontalanok kivételével még a "huligánok" nagy többsége is jómódban él a hatvanas évek gettólakó afroamerikaiak zöméhez képest, akik joggal látták reménytelennek anyagi helyzetüket, társadalmi kirekesztettségüket. Tavaly ősszel a barikádok két oldalán állókat nem választotta el az abszolút megváltoztathatatlan, öröklött bőrszín. Így sem a faji, sem a szintén mélyen gyökerező és politikai érdekekért könnyen fanatizálható vallási gyűlölet (lásd a múlt századi Írország) eddig nem játszott nálunk meghatározó szerepet, noha az antiszemitizmust és cigányellenességet kétségkívül bevetették a Kossuth tériek és az őket támogató, támogatókat toborzó kommentárok (lásd például Gönczöl-jelentés 203. oldalát).

A kormánybuktató szándékúak feltételezhetően éppen azért mozgósították a futballhuligánokat, mert addigi összetűzéseik "fölépíthették" bennük a tervezett akcióhoz szükséges rendőrgyűlöletet. Ha ehhez hozzáadjuk a Kossuth tériek radikalizmusát s a Fidesz-KDNP, valamint az egyházak, különösen a katolikus egyház megosztó gyűlöletszítását, mindez együttvéve elegendőnek tűnhetett a kormánybuktató szándék beteljesítéséhez. De jórészt a rendőrök hősies visszafogottságának köszönhetően mindez mégsem volt elég a feszültség huzamosabb fenntartásához; ehhez újabb és újabb, de szerencsére lanyhuló hatású uszításra-szításra volt szükség. Végül az agitátoroknak kellett saját kezükbe venniük ügyüket (legutóbb a kordonrácsot).

A szeptemberi események után október 23-a magában hordozta a bekövetkezettnél nagyságrendekkel pusztítóbb nemzeti katasztrófa rémképét is. Ha meggondoljuk, hány kiemelkedően védett állam- és kormányfő tartózkodott fővárosunkban, beláthatjuk, hogy nemzetközi katasztrófa lehetősége is rávetette árnyékát erre a napra, amely pedig ezeréves történelmünk egyik legmagasztosabb, világszerte értékelt ünnepe lehetett volna.

A kormány megbuktatására törők jól felkészültek egy ehhez elegendő összecsapás kiprovokálására azzal is, hogy a főváros egyik legfontosabb közlekedési csomópontját foglalták el. Ennek közelében párhuzamosan, kisebb létszámú, de mindenre elszánt provokátorok sikeres bevonásával pánikhoz vezető tömegkatasztrófa előidézéséhez teremtették meg az előfeltételeket. Ha bekövetkezik, ezt semmilyen kormány nem élhette volna túl.

Összeesküvés-elméletekben hívő rémlátónak tarthatnak, amiért az Astoria-kereszteződés elfoglalását jól kidolgozott stratégia kulcselemének tartom? De akkor tessék választ keresni és találni a már sokszor föltett kérdésre: miért az Astoria? Gondolom, nem kell megismételnem a már sokszor említett öszszefüggéseket, amelyek mutatják, hogy a Fidesz állt az őszi események mögött a maga "minél roszszabb, annál jobb" és "bármi legyen, csak ők nem" gondolkodásával. Amíg vezetőik a demokratikus rend lerombolása mellett szálltak síkra, a tüntetések elvadultak; amikor pedig vezérük ebből kihátrált és a népszavazás demokratikus intézményének további korrumpálását választotta kiútként, nagyon kis, magát önállósító csoportra szűkült a " forradalmárok" jelenléte, illetve hosszú időre megszűntek az utcai harcok. De hosszabb távú kormánydöntő terveiket aligha adták fel azok, akik olyan szent célnak tartják a baloldal eltüntetését a közéletből, amely szentesít bármilyen eszközt. Ha másképp nem megy, előbb-utóbb kiprovokálnának a céljuk elérését alighanem biztosító, halálos áldozatokhoz vezető rendőri akciót. Ettől mentsen meg az isten! - fohászkodhatunk -, de ez nem elég: megelőzésére mindent meg kell tennünk.

Az őszi tűzkeresztségen átesett rendőrség föltehetőleg az akkorinál hatékonyabban tarthatja fenn a rendet, és jobb, modernebb felszereléssel kevésbé szorul életveszélyes eszközök használatára. Ám a provokátorok és irányítóik is sokat tanulhattak a történtekből, ők is kidolgozhattak jobb taktikákat, beszerezhettek hatékonyabb eszközöket. Így a rendőrség megerősítése egymagában leginkább az utcai harcok eszkalálódásához vezethet. És az "okos enged" elve sem hozhat megoldást, hiszen még a nem szélsőséges jobboldaliak sem készek semmiféle kompromiszszumra, mert nem merik feladni a szélsőségesek támogatását. A demokratikus államforma védelmében pedig a balliberális koalíció semmiképp sem engedhet követeléseiknek.

"Normális" körülmények között egy miniszterelnök adott esetben le is mondhat - ilyen gesztus azonban ma elképzelhetetlen: a köztársasági eszme és a demokratikus államforma alapelemeit elutasító, mindenre elszánt kisebbség használná ki. És hiába járna Canossát a miniszterelnök az őszödi beszédért, hiába állítaná le a reformokat, vagy valami csoda révén (közáldozatok nélkül is) akár a felére is csökkenthetné az államadóságot, mindez nem fékezné azok hevületét, akiket régmúlt királyságok valós és hozzáadott-képzelt dicsőségének visszanyerése éltet. Hogy most Trianonról ne is szóljunk.

Mit tehetünk?

Tudjuk: a háborúk - pláne a polgárháborúk! - szavakkal kezdődnek. De a megbékélés is. A másképp gondolkozók megértésével. Akik talán nem is állnak olyan meszsze tőlünk, hiszen legtöbbünkben ugyancsak él valaminő archeonosztalgia: jó érzés Mátyás király palotájának visegrádi romjai között sétálva elképzelnünk azt teljes pompájában. Büszkeség tölthet el, ha Nagy-Magyarország térképére nézünk, és összeszorul a szívünk, ha Trianonra gondolunk. Ettől még nem leszünk nacionalisták, fasiszták vagy nyilasok. Attól sem, ha nem feltételezzük, hogy mindenki, aki a dicsőbb századokra is utaló árpádsávos zászlót tart a kezében, a borzalmas 44-es időket sírja vissza. Nem kell feladni saját elveinket ahhoz, hogy megértéssel forduljunk a másként gondolkodók felé.

Sajnálattal hallottam ezért Friderikusz Sándor interjúsorozatában miniszterelnökünktől, hogy nem hisz a "népnevelő politikában". Mint már egyszer megírtam, Amerikában Teddy Roosevelt "bully pulpit"-nak nevezte az elnökséget, és ezen azt értette, hogy elnöki pozíciójából hatásosan befolyásolható, győzhető meg a nép. Azóta is rendszeresen használták az elnökök - és más amerikai politikusok - hivatalukat ilyen népnevelési célokra. Ezek segítségével szűntek meg például a faji feszültségből fakadó véres lázongások is. Vezető személyiségek használták népnevelésre alkalmas pozíciójukat az előítéletek enyhítésére, felszámolására - a másság elfogadtatására. Így vált egyebek között elfogadottá a PC, a "politically correct", vagyis "politikailag helyes" fogalma és társadalmilag egyre elvetettebbé az ellentéte. Nem pc feketékről - vagy éppen nőkről - lekicsinylően beszélni, niggerezni, szőke nős vicceket mesélni. Magunk- és magukfajtáról írni vagy beszélni.

Miniszterelnökünknek kéne vezetni az árkokat betemető "népnevelés" kórusát, pláne immár pártelnökként is. Sajnos úgy látszik, hogy a múlt árnyékát még mindig magukon érző baloldali politikusaink csak szavazatuk elnyeréséért merik a népet befolyásolni, talán mert ez a mostani kényszer nem emlékezteti őket az egyesek szerint elfelejtendő múltra.

Miniszterelnökünk most már beismeri, hogy az őszödi beszédnek - vagy a beszéd után - a néphez kellett volna szólnia. Szembenézés című dolgozata azonban terjedelménél fogva sem alkalmas erre. Ránk zúdított szótömege azok számára is alig nyújtott alkalmat a témák feldolgozására, akik képesek voltunk végigolvasni.

Egyetértek azokkal, akik -miként a Gönczöl-jelentés is - bírálják a kormány kommunikációját: ha nem akarjuk, hogy a téli fagyok után visszatérjen a vad ősz, elsősorban jobb társadalmi kommunikációra van szükség.

Bitó László

A szerző további cikkei

LXI. évfolyam, 38. szám, 2017. szeptember 22.
LXI. évfolyam, 30. szám, 2017. július 28.
LXI. évfolyam, 30. szám, 2017. július 28.
Élet és Irodalom 2024