Hogy itt mi megy, nagymama – az alázúduló vörösiszapban...

Betűméret növelése  Betűméret csökkentése


Meglepett, de nem riasztott el a felkérés, miszerint kívánatos volna hozzászólnom az Élet és Irodalom hasábjain kibontakozó eszmecseréhez, amelynek tárgya a politikai költészet, illetve annak közelmúltja és jelene, meg persze lehetséges jövője. [Előzmények: Bán Zoltán András-Radnóti Sándor: A magyar politikai költészetről, ÉS, 2011/46., nov. 18., Térey János: Kedves Sándor és Zoltán, ÉS, 2011/47., nov. 25., Elek Tibor: A létező magyar politikai költészetről, ÉS, 2011/48., dec. 2., Nyilas Atilla: Hozzászólás a Búcsúlevélhez, ÉS, 2011/49., dec. 9. - a szerk.]
Gondolom, sokan vannak, akik a 'politikai költészet' kifejezést a hangsúlyos előtag felől értelmezik, hogy tudniillik annak tagadhatatlan tárgya a politika. De minden bizonnyal akadnak olyanok is, akik úgy vélik, hogy a 'politikai' melléknév leginkább csak korlátozza a 'költészet' szó kozmikus tágasságú jelentését, pontosabban helyzetbe, beszédhelyzetbe hozza a költészet egyébként néma hattyúját. Az utóbbi nézőpontból nem is annyira az volna a kérdés, hogy miről és miféle politikai érték nevében szól az adott költemény, hanem hogy milyen annak nyelvi állaga, hozza-e az elvárható esztétikai minőséget, átlépi-e a küszöbértéket a közügyekre vonatkozó (meggyőző, befolyásoló vagy éppen uszító) szónoklat és a közéleti tárgyú (szabadságelvű, tudniillik alternatív olvasói gyönyörforrást fakasztó) költészet műfajai között. Illetve hogy miféle költészeti értékek alapján nevezhetünk egy írásművet politikai költeménynek, azaz a politikai költészet körébe sorolható, közösségi léptékű beszédaktusnak.
Természetesen kinek-kinek rendelkezésre áll a saját 'politikai költészet' meghatározása, vagy legalábbis - ha úgy hozza a helyzet - esélye nyílhat arra, hogy fabrikáljon egyet, olyat méghozzá, amilyet ő maga használni is tud, amilyennek lehet valamiféle használati értéke. Én most például, ha már egyszer megkérdeztek, ezt mondanám: 'A politikai költészet a mindenkori közösség számára az éppen itt és most adott helyzetet teszi szóvá, mégpedig minél közvetlenebb eszközökkel, azaz minél kevésbé elvontabban, tehát minél pontosabban, akár minél indulatosabban néven nevezve azt, amiről beszél (ha már egyszer valamiről beszél).' Ez a fajta politikai költészet többnyire olyasmiket mond, hogy „itt az idő, most vagy soha", meg hogy „akasszátok föl a királyokat". Továbbá magától értetődő keresetlenséggel „geszti bolondnak" nevezi az éppen regnáló miniszterelnököt. Vagy hangsúlyos történelmi pillanatban hosszú-hosszú mondatot, egyetlen „egy mondatot" kanyarít a „zsarnokságról". Vagy csak keresetlen fordulatokkal megemlékezik egy kommunista pártvezér haláláról, aki immár „nem veszi elő többé / a húgyfoltos sliccből a Nagy Októberit".
A rendhagyó Brezsnyev-siratóvers szerzője, Petri György egy ízben ekként idézi és szólítja meg azt a Nagy Lászlót, akit Elek Tibor erősen hiányol a politikai költészet Radnóti Sándor és Bán Zoltán András által vázolt palettájáról: „Tyihihú, rókaprém / más is kurva, nemcsak én. / Nem, Laci. Nem mindenki. / Voltak köztes lények, / voltak igazak is, / meg olyanok is, / akiknek igazuk akaródzott lenni, / igazhatnékuk volt." A Petri-vers ugyanakkor nem Nagy László politikai költészetét, hanem az ő (irodalom)politikai szempontok szerint is leírható szerepfelfogását és persze ennek megfelelő poétikai merítőkanalát kritizálja. Mert válhat ugyan Nagy László politikailag elhelyezhető költészete valamely politikai érzékenységű és élességű költemény tárgyává, de attól még nem nevezhető politikai költészetnek, legalábbis nem az én (magánhasználatra gyártott) 'politikai költészet' meghatározásom szerint. Nem látom ugyanis az efféle - egykori vagy imaginált költőszerepekbe burkolózó, következésképpen a nyíltabb etikai, ne adj' isten politikai állásfoglalást arisztokratikus szómágiával elkerülő - hangfekvést politikainak, lévén túlságosan általános és szétfolyó, azazhogy nem kellőképpen konkrét és direkt: „Ördög már veletek, ti álszent hivatalok, / hites uraságok csipkegallérban, csuhában..." (Balassi Bálint lázbeszéde) Vagy nézzük a Petri-versben idézett Menyegzőhöz (és még oly sok Nagy László-vershez) hasonló Medvezsoltár zárótrilláját, amelyben a „hölgyek, urak és tahók" talmi közösségétől elzárkózó medvei én (vagy lírai én) a „vashorgokkal áldott mancsát" bele óhajtja vágni a „szép piros Napba", hogy az „gyökerestől kiszakítsa innen úsztatva égi fátylak közé", hiszen „egyetlen bajtalan út, egyetlen vértelen út, ha nem éri a láb a földet". Hát igen, Nagy László tényleg ebben volt bajnok: a - Kassák fordulatával - kozmoszba derülés képalkotói mesterségében, amelyet viszont vonakodva neveznék politikai költészetnek. Petri meg másban jeleskedett, például a „versben bujdosó haramiának" dedikált fenti versben emlegetett „józsefattilai sínt" elkerülő, provokatívan prózai jellegű politikai költészetben.
Egyébként bőven igaza van Elek Tibornak akkor, amikor azt állítja, hogy Nagy László költészete „sokak számára évtizedeken keresztül szellemi-erkölcsi erőforrásként szolgált a létező hatalommal szemben", tehát hogy ez a kozmikus költészet nagyon is határozott politikai összefüggésben landolt; ám ezért még nem kellene feltétlenül politikai költészetnek tekintenünk. Hiszen ugyanezt a „szellemi-erkölcsi erőforrást" megkaphatta valaki éppenséggel Pilinszky szintúgy nem politikai (meg persze nem is kozmikusan dús, inkább egzisztenciálisan szikár) költészetétől. Vagy mondjuk Petri történetesen nem csupán politikai közegben landoló, de olykor kifejezetten politikai jellegű lírájától. A hetvenes-nyolcvanas években nem lehetett nem a Kádár-rendszer (kultúr)politikai övezetében olvasni ezeket a nem feltétlenül politikai verseket. Vagy bármit, amit a rendszeren belül, annak kellős közepén, belső vagy külső peremén, netán azon kívül írtak. Mint ahogyan költőként sem lehetett nem valahogyan viszonyulni a korszakos (kultúr)politikai körülményekhez. Volt, aki csak tette a dolgát, szorgosan végezte távlatos célú társadalmi feladatát, sőt küldetését, hittel vagy hitetlenül, mindenesetre kritikátlanul (a szó mindkét értelmében). Volt, aki úgy csinált, mintha kritizálna; volt, aki nem csinált úgy, és mégis kritizált; és volt, aki nem tudott mást csinálni, mint kritizálni. Az új prózának elkeresztelt (lényegében Mészöly Miklós köpönyegéből előbújt) irodalmiság például már szuverén létezésével valamiféle etikai s így politikai jelentősséggel bírt lenni, még akkor is, ha nem politizált. De ugyanez történt a költészet terén is, amennyiben a Nagy László-féle kép-etika, mint míves álpolitikai mozdulatsor, másodvirágzása mellett megjelent az úgynevezett mondat-etika mint óhatatlanul politikai gesztus. Érzésem szerint az utóbbi változat nem zárja ki a politikai költészet lehetőségét, míg az előbbi, legalábbis vegytiszta, azaz kozmikusan metaforikus formájában, eleve lehetetlenné teszi ugyanazt (a nem teljesen vegytiszta formához lásd az Elek Tibor által említett Nagy Gáspár kultikussá vált versét, A Fiú naplójából...t). Talán nem túlzás kijelenteni, hogy 1989 előtt a Petri-féle mosdatlanul civil hang már eleve politikai tett (is) volt. A sajátos értelemben jótékony társadalmi-történelmi közeg azóta - jól tudjuk, hál' istennek - kimúlt. Viszont töretlenül megmaradt a civil hang, amely immár nem szabad léte, hanem kötött tárgya okán tehet csak szert valamiféle politikai jelentőségre. És noha teljeséggel világos (ha nem is túl elegáns) a Radnótival és Bánnal vitatkozó Elek Tibor mondatának utolsó szakasza, a mondat első, nagyobbik felének komolyságát bajosan lehetne csak komolyan venni: „Nehéz ezért a mai politikai lírát úgy általában igenelni, kedvelni, főként, ha szerzője aktuálpolitikai esetlegességekben benne ragadva kísérletet sem tesz a szellem emberéhez, az írástudói felelősséghez méltó általánosabb érvényű igazságok keresésére és felmutatására, s ha csak akkor jut eszébe a költői szabadságharc szükségessége, amikor nem az »övéi« gyakorolják a hatalmat." Könnyen lehet, hogy nincs, vagy legalábbis egyre kevésbé lehet elhinni, hogy van olyan tiszta „emberi" vagy „szellemi" helyzet, ahová az „írástudó költő" felemelhetne minket; ámde annál inkább van esély arra, hogy az érvényesen indulatos politikai költészet felemelje (persze nem megszüntetve, csak megőrizve) az „aktuálpolitikai" anyagot vagy elköteleződést - ahogyan Petri kilencvenes években írott verseiben olvashattuk. De gondolhatunk mértékkel Orbán Ottó vagy Baka István hasonlóképpen indulatos - jóllehet nem politikai tárgyú - költészetére is. És persze nem volna szép elfeledkeznünk a többi politikai jellegű költeményről sem, például a romániai Ceau?escu-rendszerben alkotó Kányádi Sándor Szürke szonettek pergamentekercsekre című 1985-ös verséről, amely nem kozmikus, de nem is direkt - csak éppen félreérthetetlenül világos és velejéig tiszta. Mint ahogyan a nem túlzottan politikus alkatú Kántor Péter sem tud nem politikai költeményt írni, jóllehet rendhagyó módon, az 1989-es őszről: „Hogy itt mi megy, nagymama!"
Egy biztos: ma már nincs kommunista diktatúránk (mint volt Kányádinak), és nincs rendszerváltozásunk sem (mint volt Kántornak); viszont annál inkább kiteljesednek szemünk előtt a - már nem is annyira újsütetű - magyar demokráciánk egyre aggasztóbb szövődményekkel járó gyermekbetegségei. És hogy melyik politikai költészeti irálynak kedvezne a jelen? Ízlés dolga. Hogy például ki miként olvassa, minek látja Kemény István Búcsúlevelét, illetve Térey János Magyar közönyét.
A tagadhatatlanul fontos, sőt jelentős verseket összehasonlító Nagy Gergely pontosan látja a döntő különbségeket, miközben mindkettőt „politikai költeménynek" nevezi [Nagy Gergely: Párbeszéd a magyar alkonyatban, ÉS, 2011/36., szept. 9.]. Nos, én éppen a különbségek miatt nevezném Térey versét politikai költeménynek, Keményét meg nem. Amivel persze nem azt mondom, hogy az egyik értékesebb volna, mint a másik. Csak azt, hogy az én (magánhasználatra gyártott) 'politikai költészet' meghatározásomba a Magyar közöny bőven belefér, a Búcsúlevél meg nem (a Nyakkendő című Kemény-vers viszont már igen). [Kemény István: Búcsúlevél, Holmi, 2011/2., Kemény István: Nyakkendő, ÉS, 2011/7., febr. 18., Térey János: Magyar közöny, ÉS, 2011/22., jún. 3.] A Búcsúlevél címűt legfeljebb hazafias költeménynek nevezném, már csak azért is, mivel többször felbukkan benne a „haza" szó. Térey versének első sorában meg - ahogyan Nagy Gergely is hangsúlyozza - a jóval direktebb „népem" szó szerepel. És még, nem mellesleg, olyan kifejezések, mint: „fölpaprikázva"; „lágy maszat"; „pörös szájak"; „nagydarab megmondóemberek"; „undor"; „lakájkultúra"... Meg hogy, idézve az utolsó sorokat: „Pirul a boldogságos tartomány / Az alázúduló vörösiszapban."
Nos, számomra ez volna, ilyen volna, ilyen lehetne a mai magyar politikai költészet. Képszerű, de nem kozmikus; direkt, de nem propagandisztikus; súlyos, de nem ideologikus; és legfőképpen: indulatos, de nem korlátolt.