A valódi okok

Az Élet és Irodalom ez év május 16-i számában Oblath Gábortól jelent meg írás, amely sok igaz megállapítást tartalmaz „az árfelzárkózás és a bérlemaradás illúziójáról” meg „a relatív árakról és a relatív árszintekről”, s mindezek alapján bírálja az európai parlamenti választások során egyes politikai pártok által hangoztatott jelszavakat. (Mellesleg nemcsak a Jobbik és az Együtt–PM plakátjain jelentek meg a bérlemaradást bíráló jelszavak, hanem a Demokratikus Koalíció programjában is van ilyen.)

Oblath érvelését mindazonáltal hibásnak tartom, mert nem tér ki a bérlemaradás lényeges okaira.

Mint Oblath írja, „Magyarországon az egy ledolgozott órára jutó bruttó hazai termék (GDP) mennyisége a nyugat-európai átlag 53 százalékának felelt meg 2012–2013-ban”. (Forrás: az Eurostat és az AMECO adatbázisa.) Ez a mutató törtszám, amelynek számlálójában az adott idő (általában egy év) alatt végső felhasználásra szánt javak (termékek és szolgáltatások) összességének értéke, nevezőjében pedig az e javak létrehozásakor teljesített munkaórák szerepelnek. A GDP-be beszámítható termékek és szolgáltatások értékét azon az áron veszik számításba, amennyiért e termékek és szolgáltatások elkeltek, tehát amennyit értük a vevők fizettek.

De helyes-e a munka termelékenységét egyedül a GDP-hez való, így értelmezett hozzájárulással mérni? Például a szolgáltatásokról szólva valóban alacsonyabb a magyarországi fodrász termelékenysége, mint a Nyugat-Európában dolgozó fodrászé, ha mindketten fél óra alatt vágják le vendégük haját, pusztán azért, mert a magyar fodrász kevesebbet kap e szolgáltatásért, mint nyugat-európai kollégája? Hasonló kérdés indokolt az egészségügyben, az oktatásban, a kereskedelemben, az építőiparban, de még a kutató-fejlesztő munkát végzők meg a villany- és a gázszerelők esetében is. Az, hogy a fenti szolgáltatások árszintje hazánkban jóval alacsonyabb a nyugat-európainál, nyilvánvalóan annak következménye, hogy e szolgáltatások hazai vásárlói saját alacsony jövedelmük miatt képtelenek lennének e szolgáltatásokért nyugat-európai árakat fizetni.

Ám tőlünk nyugatra távozó honfitársaink ugyanezen munkákért többnyire megkaphatják az ott szokásos (vagy ahhoz közeli) árakat, illetve bért, tehát ott elismerik munkájuk ott szokásossal azonos termelékenységét. Sőt, a nyugati országokból hozzánk látogatók is sokszor készek a hazainál magasabb összeggel honorálni az itt kapott szolgáltatásokat. Nem véletlen, hogy sok fogorvos tart rendelőt a nyugati határszéli városokban, s fogadja ott a Burgenlandból vagy Bécsből érkező pácienseket.

Ami a tört nevezőjében lévő teljesített órák számát illeti, tudvalevő, hogy azt az adatot az Eurostat a KSH-tól kapja, s hogy ebben a közmunkások által teljesített órák is benne foglaltatnak. Ezért az Oblath által hivatkozott 53 százalékos arány létrejöttében a végzett közmunka valóban szerfelett alacsony „termelékenysége” is közrejátszik. Emellett az is tudvalevő, hogy az egészségügyben mindmáig meglehetős rendszerességgel adott-kapott hálapénz nem (vagy a valóságosnál jóval kisebb összeggel) jelenik meg a GDP adataiban.

Áttérve a szolgáltatásokról a termékek világára, vegyük szemügyre azokat a termékeket, amelyeket hazai, de külföldi tulajdonban lévő vállalatokban gyártanak, túlnyomórészt exportra. Ilyenek mindenekelőtt az autóipari vállalatok, valamint ezek szintén külföldi tulajdonban lévő hazai beszállítói. Az e vállalatokban dolgozók munkatermelékenysége semmivel sem kisebb külföldi tulajdonosuk Nyugat-Európában működő gyáraiban elértnél, sőt, esetenként még magasabb is annál, annak köszönhetően, hogy a nálunk felépített gyárak később jöttek létre, mint korábbi törzsgyáraik, és így már korszerűbb technológiai és logisztikai rendszerrel rendelkeznek. A náluk foglalkoztatottaknak fizetett bérek viszont jó, ha negyedét érik el a Nyugat-Európában fizetettnek. Amikor ezt hozzájuk látogató vendégek szóvá teszik, arra hivatkoznak, hogy ők bérpolitikájukban csak alkalmazkodnak a magyarországi bérviszonyokhoz, sőt, némileg még magasabb béreket is fizetnek a Magyarországon szokásosnál, arról nem is szólva, hogy Romániában és Bulgáriában még alacsonyabb a bérszínvonal.

A helyi foglalkoztatottak viszont arról panaszkodnak, hogy a betanított munkát végzők nagyjából a törvényben előírt minimálbérnek megfelelő vagy azt csak kismértékben meghaladó fizetéseket kapnak. Mindez persze alaposan csökkenti a gyártott termékek önköltségét, s ennek köszönhetően a törzsgyárakét messze meghaladó profitokat lehet realizálni. Ezek a profitok is részét képezik a magyar GDP-nek, de nem maradnak Magyarországon, hanem átutalják azokat az anyavállalathoz. Ez egyben azt is mutatja, hogy a hazai bérszint (akár csak részleges) felzárkóztatásához korántsem elegendő a GDP növekedési pályára állítása. Az is szükséges lenne hozzá, hogy a GDP mellett a GNP, vagyis a bruttó nemzeti termék is növekedjen. Ez lehetséges, de egyáltalán nem automatikus velejárója a GDP növekedésének. A GDP ugyanis nem mutatja a belföldön elkölthető nemzeti jövedelmet. A két mutató közötti különbség jórészt attól függ, hogy a magasabb termelékenységgel végzett munkát végzők el tudják-e érni a nekik fizetett béreknek a termelékenység növekedésével legalább részben arányos növekedését is. Ha ez sikerül, akkor ez nemcsak a termékeket nyugat-európaival azonos vagy ahhoz hasonló termelékenységgel létrehozók bérszínvonalát emelheti, hanem a többiekét is, hiszen ha ebben a szektorban emelkednének a bérek, akkor ez együtt járna egyrészt az állam áfa- és szja-bevételeinek emelkedésével, forrásul szolgálva az állam által foglalkoztatott munkavállalók bérszínvonalának emeléséhez, másrészt bérszintemelő hatást gyakorolna a munkaerőpiac más szegmenseire is.

A kérdés tehát az, miként lehetne elérni, hogy a nyugat-európai szintű termelékenységgel végzett munkáért fizetett bérek legalább fokozatosan közeledjenek a nyugat-európai bérekhez.

Azok a pártok, amelyek az európai parlamenti választások során hangoztatott jelszavaikban célként jelölték meg, hogy az európai szint irányába emelkedő árak után hasonló irányba változzanak a bérek is, ezzel azt fejezték ki, hogy felismerték: a politikának fontos feladata, hogy szerepet vállaljon az e cél eléréséhez szükséges feltételek megteremtésében.

Az említett cél eléréséért tenni persze nem csupán az államhatalom és az e hatalom megszerzésére törekvő pártok feladata, hanem a GDP‑t létrehozó dolgozóké is. Történelmi tény, hogy a bérek emelését leginkább a munkavállalók bérharca szokta kivívni, és ebben döntő szerepet játszanak a szakszervezetek. Azt is tudjuk, hogy a korábban említett autóipari vállalatok munkavállalói egyáltalán nem fogadják lelkesedéssel e vállalatok bérpolitikáját, ám azt is, hogy szervezett ellenállás emiatt sehol sem tapasztalható. Ennek oka egyrészt az, hogy az állam semmit sem tesz azért, hogy a magas termelékenységű munkával elért többleteredménynek akár csak egy részét is a bérszint emelésére fordítsák, sőt, többnyire a hazai alacsony bérszinttel és a foglalkoztatottak „megregulázásának” könnyítésével igyekszik idecsábítani a külföldi befektetőket, másrészt az, hogy ez irányban a szakszervezet sem képes hatékony lépéseket tenni. Mi több, sok helyütt szakszervezet sincs, ha pedig valaki kezdeményezni próbálná ilyen létrehozását, inkább órákon, mint napokon belül megkapná a felmondó levelet, amelyben – a Munka törvénykönyve legutóbbi módosításának „köszönhetően” – még csak indokolni sem kell az azonnali felmondás okát.

Tudjuk persze azt is, hogy ez a gyakorlat korántsem hungarikum, hiszen az ez irányú folyamat az USA‑ban kezdődött a múlt század hetvenes éveiben, ahol „Union-Busting”-nak nevezik s ma már szinte a gazdasági kultúra részének tekintik a cégek „szakszervezetmentessé” tételét. Azóta Németországban is valóságos iparággá nőtte ki magát azoknak a szervezeteknek a sokasága, amelyek arra specializálódtak, hogy bölcs tanácsokkal lássák el a munkáltatókat arról, hogy milyen módszerekkel (köztük ürügyekkel) lehet az üzemekben megszabadulni a munkavállalók képviselőitől. Ma már hasonló a helyzet nálunk is, azzal a különbséggel, hogy itt már ürügyekre sincs szükség a vállalatokban ügyködő szakszervezeti tevékenység megbénításához.

Mindabból, amit Oblath Gábor cikke végén összegzésként előad, egyet tudok érteni azzal, hogy át kellene gondolni, hogyan lehetne a felzárkózást előmozdító növekedési pályára átállítani a gazdaságot, és csökkenteni a jövedelmi egyenlőtlenségeket. Hozzáteszem azonban azt is, hogy az államnak rá kellene bírnia a stratégiai partnernek tekintett külföldi befektetőket az általuk fizetett bérek fokozatos közelítésére a saját országukban fizetett bérekhez, a Munka törvénykönyve módosításával is alátámasztva erősíteni kellene a szakszervezetek lehetőségét bérkövetelési igényeik érvényre juttatására, továbbá támogatni – a kelet-közép-európai országok EU-parlamenti képviselőivel egyeztetve – azokat a kezdeményezéseket, amelyek alkalmasak ezen országok bérszintjeinek fokozatos felzárkóztatására.