a szerző további cikkei

Vidéki nagyvárosban szólásra emelkedik a polgári vezér, hogy polgári polgármestert ajánljon a polgároknak. Tinik visongása fogadja, majd spontán spondeusokból álló ütemes tapssal és kiáltással üdvözlik. (Majdnem olyan volt ez, mint az ötvenes években, csak akkor a spondeus mellé még egy daktilust is tettek, s a piros-fehér-zöld mellett inkább a piros [vörös] zászló dominált.)
A beszéd három befejező mondatát idézném, megközelítő hűséggel, emlékezetből:
...ha a nemzeti érzelmű magyart egy nádszálhoz hasonlítanám, s ez egyedül van, akkor csak jobbra-balra lengene a szélben, s esetleg el is törne...
...de ha sok-sok nádszálat összekötünk, akkor olyan erősek lesznek, hogy a pokol erői sem vesznek kaput rajta - akarom mondani - a pokol kapui sem vesznek erőt rajta...
...ezért kérek mindenkit kitartásra - ha ugyan lehet még ezt a szót Magyarországon használni... tehát szavazzanak a jelöltünkre...
Két lényegtelen bakinál - ami bárkivel előfordulhat - fontosnak tartotta a szónok a helyreigazítást. Viszont ott volt az összekötözött nádszálnyaláb példája, ahol nem volt semmi mentegető megjegyzés. Pedig a történelemben már volt szónok, aki ilyen példázatot mondott valamiféle vesszőkkel kapcsolatban. Jelvény és ordas eszme lett belőle rettenetes következményekkel.
Három hatalmas dörrenés rázta meg a teret, majd sziporkáztak az égen a piros-fehér-zöld fények, utána fönt sötétség, lent pedig a tinik sikoltozása...

PML